A rendszerváltás ígérgető politikusjelöltjei tudatlanok vagy demagógok voltak

„A könyvben fontos vizsgálódási szempont az egyes korszakokban a Nyugathoz felzárkózás mértéke. Ez olyan narratíva, amely végigvonul a magyar történelmen.

Ez nem narratíva, ez törekvés.

Arra akarok kilyukadni, hogy a rendszerváltás politikai elitjének egyik fontos ígérete volt, hogy hamarosan elérjük Ausztria jóléti színvonalát.

1989–90-ben ezt valóban sokan mondták, ám komoly ember nem adott hitelt az ilyen délibábos jövőképnek. És azóta igazolódott is, hogy a rendszerváltás ígérgető politikusjelöltjei vagy tudatlanok voltak, vagy demagógok. A Nyugatra nyitás ettől függetlenül helyes volt; a magyar politika ezzel kanyarodott vissza ahhoz a mintakövetési politikához, amelyet Szent István kezdett el, és amelyet 1945-ig minden magyar államférfi követendőnek tartott.

A magyar történelem egyik legfontosabb pillanata a honfoglalás, majd a kereszténység felvétele. Mi vezetett oda, hogy eleink megálltak a Kárpát-medencében?

Látja, ez is olyan kérdés, amelyre nem ismerjük a pontos választ. A szakkutatók egyik része szerint menekültünk a keletről támadó besenyők elől, másik részük szerint viszont megtervezett áttelepülésről volt szó egy olyan helyre, amely védettnek és állattartásra alkalmasnak tűnt. A kereszténység felvétele más kérdés: nem úgy jöttünk ide, hogy feladjuk a pogányságot. Ahhoz, hogy eleink erre a döntésre jussanak, vereséget kellett szenvedniük 955-ben Augsburgnál, majd néhány év múlva Bizánc alatt is. Rá kellett jönniük, hogy nem tudják folytatni azt az életmódot, amelyet eddig követtek. Egyébként nemcsak mi döntöttünk így, hanem az akkori perifériákon élő valamennyi európai nép is. Egyedül a litvánok húzták a XIII. századig.

(...)

A felzárkózáshoz legjobban közelítő időszakokat, Mátyás és a dualizmus korát máig ható tragédiák zárták le – Mohács és Trianon. Van összefüggés a prosperálás és a katasztrófa között?

Természetesen nincs. A török expanzióját nem befolyásolta Mátyás politikája. Zsigmond erős végvárrendszert épített ki, és Mátyás szempontjai közül sem hiányzott a déli határvédelem. Ám a törököt tartósan egyszerűen nem lehetett feltartóztatni. Egy 800 ezer négyzetkilométernyi területű, 10 millión felüli lakosságú Oszmán Birodalom állt szemben egy olyan Magyar Királysággal, amelynek a területe nem sokkal haladta meg a 300 ezer négyzetkilométert, lakosságának száma pedig nem érte el a 4 milliót. És e birodalom hatalmas hadseregének akciórádiusza észak és nyugati irányban éppen a magyar területekig terjedt. A törököt feltartóztatni csak a keresztény Európa összefogásával lehetett volna, az egyes államok érdekei azonban felülírták ezt a lehetőséget. Trianon sem a dualizmuskori gazdasági és kulturális fejlődéssel függött össze, hanem az ország soknemzetiségű jellegével. Ez éppen a török utáni betelepülésekkel vált visszafordíthatatlanná. A XVIII. század végén megjelenő modern nacionalizmusok természete miatt csak idő kérdése volt, hogy ezt a soknemzetiségű országot meddig sikerül egyben tartani. Az 1867-es kiegyezés által teremtett helyzetnek köszönhetően egészen 1918-ig sikerült, a vesztes háború utáni válságos helyzetben azonban nem. Az is a történelem tanulsága, hogy a soknemzetiségű államok sohasem békeidőben, hanem mindig válságos helyzetekben esnek szét. Az I. világháború után nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiával, hanem az Oszmán Birodalommal is ezt történt, a hidegháború végén pedig a Szovjetuniónak, valamint Csehszlovákiának és Jugoszláviának is ez lett az osztályrésze.”