A Jóisten nincs itt – Örök tél

Az Örök tél, Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró legújabb filmje megrendítő és hiánypótló alkotás, ez a páros harmadik közös munkája. Minden modorosságot mellőzve dolgoz fel egy nagyon súlyos témát, miközben behúzza a nézőt, és végig leköti a figyelmét.

A film alapja 250 ezer igaz történet, svábok és magyarok történetei, akiket a második világháború alatt hurcoltak el málenkij robotra a Szovjetunió munkatáboraiba. A forgatókönyv Havasi János Lánykák, az idő eljárt című novelláján alapul: olyan nőkről szól, akik származásuk miatt kerültek az Ukrajna területén lévő Gupvi-táborokba. 

Havasi a novellában édesanyja történetét dolgozta fel visszaemlékezései és levelei segítségével, ez alapján a tábort mindentől távol, a semmi közepén kell elképzelni egy szénbánya szomszédságában. Ebbe a bányába hajtották ki naponta a lágerlakókat – férfiakat és nőket egyaránt – hogy irgalmatlan fizikai munkát végezzenek, embertelen körülmények között.

A legfontosabb különbség a Gupvi lágerek és a Gulag között a munkaszolgálatosok odakerülésének módja. A Gupvik azok a táborok voltak, ahová az embereket tömegesen hurcolták el, szinte véletlenszerűen kiválasztva a foglyokat. Csak származásuk, nemzeti hovatartozásuk számított, személyük nem. A sztálini diktatúra egyszerűen bosszúvágyból büntette az idekerülőket, miközben Moszkva ingyen munkaerőhöz jutott a málenkij robot révén.

A Gupvi lágerek túlnyomórészt a Szovjetunió európai részén helyezkedtek el – leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyeck-medencében és a Krím-félszigeten lévő szén-és vasércbányák közelében. 

A Gulag lakóit ezzel szemben egyesével, többnyire koholt vádak alapján ítélték el, és a kommunista rendszer kifejezett ellenségeinek tekintették őket. Szigorú őrizet alatt hurcolták el a foglyokat, többnyire az Urálon túli, ázsiai területen található büntetőlágerekbe.

Az Örök tél története 1944 decemberében kezdődik, amikor a szovjetek behívják a sváb származású Irént (Gera Marina) három hét „kukoricatörésre”. A fiatal nő pár nap múlva egy donyecki lágerben találja magát, ahol hamar megtudja, sváb származása miatt került munkatárborba sorstársaival együtt. A táborparancsnok világosan közli a sváb-magyar fiatalasszonyokkal: németeknek tekintik őket, akik „Hitler nevében lemészárolták gyerekeiket, felrobbantották gyáraikat”, ezért meg kell fizetniük a kárért, amit okoztak. Ez a film egyik legerősebb jelenete, a néző tökéletesen átérzi az ártatlan nők tehetetlenségét és a kommunista diktatúra embertelenségét. Ezek a nők semmit nem követtek el, nem háborús bűnösök, mégis kényszermunkára küldték őket. Sőt, az elviselhetetlen körülmények mellett szembesülniük kell a legnehezebben kezelhető gondolattal is: nem lehet tudni, meddig tart a rabszolgamunka.

Irén a kezdeti nehézségek után eltökéli, hogy megkeményedik és túléli. Ebben főként egy rabtársa, Rajmund (Csányi Sándor) segíti. A férfi már edzett lágerlakó aki megtanítja Irénnek, hogy bármilyen nehéz is legyen, a túlélés egyetlen útja az, ha csak magára gondol. 

Miközben Irén kitörli a múltat és próbál nem gondolni a jövőre, a jólelkű asszony a szemünk előtt válik rideg túlélővé. Az, hogy eközben romantikus szál szövődik közte és Rajmund között, elsőre ellentmondásos ugyan, de semmit nem von le a dráma értékéből, csak tovább mélyíti azt. A film mégsem válik szerelmi történetté, üzenete egyértelmű: az embertelen körülmények között csak egy társ segíthet abban, hogy ember maradj. 

A filmet február 25-én, A kommunizmus áldozatainak emléknapján vetítette a Duna TV, de egy hétig még ingyenesen elérhető ezen a linken.