Gondolatok Kemal Atatürk sírjánál

„A sevres-i békediktátum legalább annyira megcsonkította volna Törökországot, mint a trianoni a korabeli Magyarországot. Angol és francia kézbe akarta adni a Boszporuszt, félgyarmattá tette volna a maradék török államocskát Anatólia egy részén. Kemal Atatürk néhány katonatársával és a nép elsöprő támogatásával ezt a diktátumot fordította meg. Nyilván sokkal tehetségesebb volt, mint Károlyi Mihály és a korabeli magyar baloldal. De az akkor magyar jobboldallal szemben szakítani tudott a feudális múlt minden terhével. A szultáni hatalommal, az egyház világi hatalmával, az uralkodó osztályok kiváltságaival, az egész megcsontosodott régi világgal. Kisöpört mindenkit a hatalomból, aki belevitte az országot a vesztes világháborúba, míg nálunk az ilyenek képviselték a »nemzeti« oldalt. Forradalmat hajtott végre, de ez egyben a nemzeti függetlenséget is jelentette. Egyszerre volt progresszív és nacionalista, míg nálunk ezt a két szerepet az egymást betegesen gyűlölő szekértáborok külön-külön játszották el – az ismert módon tragikus eredménnyel.

Progresszivitásának sajátos, de jellemző elismerése, hogy minden gyalázkodónak szánt jelzőt megkapott, amit az ilyen államférfiak általában meg szoktak kapni. Ezek szerint valójában zsidó, szabadkőműves és homoszexuális volt. Ez utóbbit annak ellenére ismételgetik, hogy még Gábor Zsazsa is nagyszámú női szeretőinek egyike volt. De az ilyen átlátszó rágalmaknál veszélyesebb az a törekvés, amely egyik legfőbb alapelvét, az állam és az egyház, a politika és az iszlám merev szétválasztását akarja felpuhítani, visszacsinálni. »Mindenki úgy imádkozzon, ahogy akar, de ezzel sohase korlátozza mások szabadságát.« E szavai sajnos nem csupán az iszlám világban aktuálisak.”