Elveszett remekművek nyomában: Barki Gergely, a magyar képvadász

A Magyar Nemzeti Galéria a Kieselbach Galéria legutóbbi aukcióján – élve elővásárlási jogával (miszerint a közintézmény egy árverés végén, a legmagasabb licit árán elviheti az adott műtárgyat, ha hajlandó annyit kifizetni érte) – három páratlan értékű alkotással gyarapította modern magyar festészeti gyűjteményét. Berény Róbert remekműve mellett két másik képet is megvásárolt a múzeum, Ziffer Sándor és Szántó György festményeit. Hosszú idő után ezek az első műalkotások, amiket nyilvános árverésen vásároltak közgyűjteménybe. 
 
A Weiner-portré Berény Róbert egyik főműve, sőt, a huszadik századi magyar festészet egyik kiemelkedő alkotása, ezért is nagyon fontos, hogy közgyűjteménybe került – kezdi beszélgetésünket Barki Gergely. A festményt idáig Füst Milán gyűjteményében őrizték, egyértelműen a Berény-életmű egyik legfontosabb képe, a korszakról szóló kiállítások állandó darabja. 

A portré egy meghatározó barátság és egy fontos szellemi csoport leképezése egyben. Berény nem csak festő volt, hanem kitűnő zenész is, Weiner Leóval gyerekkoruk óta jó barátságot ápoltak. Mindketten tagjai voltak az Új Magyar Zene-Egyesületnek, olyan zeneszerzőkkel együtt, mint Bartók vagy Kodály. Berény tudósításokat írt az UMZE koncertjeiről, többek között a Nyugatba.

A folyóirat főszerkesztőjével, Ignotussal, és Ferenczi Sándorral, Freud legközvetlenebb kollégájával, valamint más pszichoanalízis iránt érdeklődőkkel rendszeresen összejöttek Berény Városmajor utcai villájában. Az analízis sokszor abban a bordó karosszékben zajlott, amely a festményen az alvó Weiner Leó mögött látható, ilyen összefüggések miatt is válik a portré egy nagyon izgalmas korszak szimbólumává. 

Az UMZE ugyanabban az évben, 1911-ben alakult, mint a Nyolcak csoport. Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos ugyan már 1909-ben közösen állítottak ki, de a Nyolcak nevet hivatalosan csak második tárlatukra vették fel, amelyre 1911. áprilisában került sor a Nemzeti Szalonban. A század elején forradalmi művészcsoportnak számítottak, bemutatkozó tárlatuknak az Új képek címet adták. Ez egyértelmű utalás volt Ady Endre 1906-ban megjelent Új versek című kötetére, a festők ezzel azt sugallták, hogy Adyhoz hasonlóan ők is a modern párizsi szellemet képviselik, a maguk eszközeivel. 

A csoport tagjai közül valamennyien megfordultak Párizsban a század elején. Ugyanott tanultak, dolgoztak, ugyanazokban a körökben mozogtak száztíz évvel ezelőtt, mint azok a világhírű festők, akiket most a nemzetközi kánonban éltetnek – magyarázza a Nyolcak jelentőségét Barki, akinek legfőbb kutatási területe Berény Róbert és Czóbel Béla munkássága. 

Czóbel például Amedeo Modigliani műteremszomszédja volt és Berényhez hasonlóan együtt állított ki a fauve-okkal. A magyar művész Fekvő aktját Matisse világhírű Kék aktjához mérve, a korszak véleményvezére, Gertrude Stein azt mondta: ha lehet, még vadabb, mint a fauve mester remekműve. Azok, akik a század elején modern festészettel foglalkoztak, Czóbelt az élvonalba sorolták, mégis, mára szinte egyik kép sincs meg az akkoriban ünnepelt magyar műalkotások közül.

Az első világháború után Czóbelnek ott kellett hagynia komplett műtermét, amit a francia állam később elárverezett, alig maradt fent adat arról, hová kerültek a képei. „Ma nincs benne a köztudatban, hogy ezek a festők a század elején legalább annyira elismertek és modernek voltak, mint Picasso, Matisse, Derain vagy Braque. De ez nem is csoda. Ha Beethoven 9 szimfóniája közül csak egyet ismernénk, annak is csak részleteit, nem tartanánk komoly zeneszerzőnek. A Nyolcak képeinek jelentős része is elveszett, csak fekete-fehér reprodukciók, karikatúrák, leírások maradtak fent e művekről.”

Ezen szeretne változtatni Barki Gergely, akire ráragadt a „képvadász” jelző, miután neve 2009-ben széles körben is ismertté vált. A Stuart Little, kisegér című gyerekfilmben látta meg Berény Róbert addig elveszettnek hitt festményét, amely ezután szövevényes úton visszakerült Magyarországra. A kép mesébe illő sztorija nagy visszhangot kapott, bejárta a magyar és a nemzetközi sajtót, de a képvadászat már évekkel a Stuart Little-eset előtt elkezdődőtt. Barki szakdolgozata közben eszmélt, hogy nem tud festők életművéről írni úgy, ha nincsenek meg a képeik. Ezért elkezdte keresni őket.

„Sokszor a téboly határán vagyok. Nem ezeréves múmiákat keresünk, hanem olyan képeket, amik száz éve vagy a háború után még megvoltak” –  mondja a „képvadász”, aki biztos benne, hogy az elveszett képek megvannak valahol. „Nem hiszek abban, hogy megsemmisültek.” És az elmúlt évek őt igazolják, bizakodásra ad okot a javuló tendencia: a világ minden pontjáról kerülnek elő lappangó festmények. „Sok forrás maradt fent arról, kihez kerültek végül a képek, ezen a nyomon szinte mindig el lehet indulni.”

„A képek megtalálnak engem, csak olyan helyzetbe kell hozni magam, hogy könnyen megtalálható legyek. Sokszor van, hogy bizonyos tárgyak azokhoz kerülnek végül, akik nagyon akarják őket. Ez nagyon mágikusnak hangzik így, de én abszolút hiszek ebben.”

Talált már főművet ágyneműtartóban lapulva, az e-Bay-en, volt kép amiért Ausztráliáig utazott, de olyan is előfordult, hogy a keresett festmény hosszú évekig két utcányira lógott Barki otthonától, egy nappali falán. „Legutóbb Brazíliában került elő egy Ziffer-kép, Új-Zélandon egy Berény-kép, de a világon bárhol lehetnek magyar műremekek, bármely környező országban, Amerikában, Svájcban, Franciaországban vagy Németországban.” A műkereskedelem elég ingoványos talaj, sok kép cserél gazdát titokban – mondja, és hozzáteszi: ennek ellenére a megtalálásokban is a műkereskedelem az egyik legnagyobb segítség a magas árak miatt. „Ha innen közelítünk, a tulajdonosoknak is érdeke, hogy a művek előkerüljenek.”

A Stuart Little-ben felbukkant Berény-képet például 250 dollárért vette meg valaki Amerikában, majd hazakerülése után egy magyar árverésen 70 millió forintért kelt el.

Az elmúlt években a magyar modernizmus festészete olyan világhírű múzeumokban mutatkozott be, mint a párizsi Musée d'Orsay vagy a bécsi Kunstforum. A nemzetközi kiállítások nem titkolt célja, hogy visszahelyezzék a kánonba azokat a magyar festőket, akik ott voltak az élvonalban, de az ismeretlenségig kikoptak, mert nincsenek meg a képeik. „Ez egy ördögi kör, de én mégis reménykedem abban, hogy ezek a nagy kiállítások hozzájárulnak ahhoz, hogy előkerüljenek ezek a művek. Rendszeresen meg kell jelenni nemzetközi fórumokon, és jó lenne egy összehangolt külföldi kampányt is indítani”  –  összegzi misszióját a szakember. 

„Amit az ember megtalál, az már pipa. Ez olyan, mint egy drog, az ember az első után nem tud leállni. Jön a következő, egyre jobb találatok, és nincs megállás. Én úgy kelek, úgy fekszem, hogy állandóan ezekre a képekre gondolok. Berény Róbert Sziluettes kompozíciójáért nagyon sok mindenemet odaadnám. Ez egy borzasztóan fontos kép, és óriási szenzáció lenne, ha előkerülne. Berényről monográfiát írok, de addig nem fogom kiadni, amíg ez a festmény nem kerülhet a borítójára.” 

A nemzetközi megjelenések és kutatások mellett természetesen Magyarországon is folynak keresőakciók. A korszakról szóló kiállításokon rendszeresen találkozhatunk elveszett festmények kinagyított, fekete-fehér változatával, de Barki Gergely „Wanted” címen elindított újságcikk-sorozatában is rendszeresen megjelennek régen keresett képek fotói. 

Ezúton kérjük a Mandiner olvasóit, nézzenek körül, hátha egy Czóbelre bukkannak a padláson!

Berény Róbert: Sziluettes kompozíció, 1911. (lappang)

Berény Róbert az elveszett Bordélyban című festménye előtt Párizsban 1907 körül

Czóbel Béla: Fekvő női akt, 1907. (lappang)