Wess Mitchell külpolitikai elemző: Közép-Kelet-Európa értékes szövetséges kell, hogy legyen

Árok Norbert László, a Századvég Alapítvány kutatójának, a Külügyi - és Külgazdasági Intézet külsős szakértőjének írása

A kiváló gazdasági és katonai kapcsolatok mellett a magyar-amerikai viszonyrendszer neuralgikus pontja az amerikai külügyi tárcával már évek óta fennálló feszült viszonyrendszer. Ahogy a megelőző elnökségek, úgy a Trump-éra jellemzője is, hogy az amerikai külpolitika egy többszereplős rendszer, amelyben a Fehér Ház és az elnökhöz igen közel álló Mattis-McMaster-Kelly „tábornoki trió” fontos szerepet játszik (a tábornokok szerepéről kollégáim a Külügyi - és Külgazdasági Intézetben már tartottak egy érdekes előadást). Mellettük hasonló súllyal van jelen az amerikai törvényhozás vagy éppen a védelmi szaktárca. Összességében azonban elmondható, hogy a bilaterális kapcsolatok mikro-menedzsmentjét egyértelműen a külügyminisztérium látja el. Így az európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár személye talán a legfontosabb Magyarország szempontjából.

A korábban Victoria Nuland által betöltött pozíció sokáig állt üresen, majd tavaly októberben került kinevezésre Wess Mitchell. Kinevezése kapcsán a magyar sajtó sokat írt az új államtitkár hátteréről: a térségünkkel foglalkozó washingtoni székhelyű, nagynevű és befolyásos CEPA think tank vezetője volt kinevezéséig – itt tölt be most ügyvezető alelnöki posztot egykori washingtoni nagykövetünk, Szemerkényi Réka is. Elemzői körökben gyakran esik a „szakmai sarlatánság” kategóriájába az, ha egy-egy politikai szereplő személyes múltjából próbálunk meg az általa vitt politikai stratégiáról rendszerszintű következtetéseket levonni. De azt hiszem mégis csak fontos az a tény, hogy doktori tanulmányai során éveket töltött el Németországban és Közép-Kelet-Európában. Saját tapasztalatból is biztosan állíthatom: egy külügyekkel foglalkozó szakember lényegesen jobban meg tudja érteni egy-egy ország vagy régió politikai berendezkedésének elementáris alapjait, ha hosszabb időt él az adott térségben. Közelebb kerül az országok „észjárásához” – ezt egyébként a kinevezését megelőző szenátusi meghallgatásán maga Mitchell is kiemelte.

Külpolitikai elemzőként fontos feladatunk egy-egy döntéshozó várható politikai elképzeléseinek előzetes feltérképezése. Az ilyen feladatok során pedig ha nem is megkönnyíti, de pontosabbá teszi a munkánkat, ha egy akadémiai vagy „szakmabeli” hátterű személyről van szó. Hiszen a különböző publikációi egy jól dokumentált és viszonylag konzisztens képet adnak és jól kijelölik politikai stratégiájának jövőbeli vektorait.

Tehát milyen percepciókkal él Mitchell államtitkár rólunk, a régiónkról illetve a legfontosabb regionális szereplőről, Oroszországról?

• Az Egyesült Államok szövetségi rendszereinek, akár Európáról, a Közel-Keletről, vagy akár Délkelet-Ázsiáról beszélünk, fontos szerepe van az ország biztonságának garantálásában. A szövetségi rendszerek, így elsősorban a NATO, igenis fontosak.

• Az Obama-adminisztráció ebben a kontextusban egészen új irányt vett: a szövetségi rendszerek megerősítését, azok fontos politikai szövetségesként való kezelését felváltotta a nagyhatalmi alkuk stratégiája. Vagyis a szövetségesek feje fölött átnyúlva igyekezett valamilyen megállapodásra jutni a nagyobb regionális vetélytársakkal – így például Oroszországgal. Az igazság kedvéért – különösen Oroszország kontextusában – érdemes megjegyezni, hogy ez a Barack Obama elnöksége idején intézményesült „reset” politika nem volt egyedülálló. Ahogy az USA-ban dolgozó orosz származású Andrej Cigankov megállapítja: a kelet-európai rendszerváltásokat követően minden amerikai kormányzat Oroszország-politikája egy matematikailag is értelmezhető görbe mentén alakult. Vagyis az új adminisztráció átfogó módon igyekezett Oroszországgal jó kapcsolatokat kiépíteni, számára koncessziókat tenni. Majd a kapcsolatok minőségének gyors felívelését követően a folyamatok megrekedtek, a politikai kapcsolatok devalválódtak és egyfajta „szelektív elköteleződésen” alapuló, néhány ponton együttműködésre kényszerülő (lásd: afganisztáni háború), de alapvetően rivalizáló állapotban került nyugvópontra a kapcsolatrendszer.

• Az elmúlt nagyjából tíz évben Amerika és szövetségi rendszereinek biztonsági környezete radikálisan átalakult. Mitchell olvasatában a regionális hatalmak, így például Oroszország, közvetlen kihívóvá váltak – ez a koncepció jól visszatükröződik például a tavaly decemberi, új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégiából is. A dokumentum, erős amerikai neokonzervatív politikai ismérveket felmutatva, az Obama-kormányzathoz képest már stratégiai szintű kihívás szintjére emeli Oroszországot és Kínát.

• Ez azonban radikálisan más tartalmú kihívás, ugyanis a hidegháborúval ellentétben nem ugyanolyan mértékben érinti a szövetségi rendszer minden tagját. A kihívásoknak pedig a közép-kelet-európai szövetségesek a leginkább kitettek. Ezzel párhuzamosan viszont az elmúlt években a közép-kelet-európai szövetségesek az amerikai külpolitika peremterületeire sodródtak, politikai helyiértékük pedig módszeresen lecsökkent. A fenti folyamatokat érzékelve a közép-kelet-európai országok különböző és egyszerre párhuzamos stratégiákat választottak. Igyekeztek regionális együttműködéseiket megerősíteni (például a Visegrádi 4-ek), miközben Oroszországgal radikálisan szemben álló (Lengyelország vagy Románia), vagy vele pragmatikus (Csehország, Magyarország, Szlovákia) kapcsolatokat igyekeztek kialakítani.

• A kérdést a legrészletesebben a The Unquiet Frontier című könyvében taglaló Mitchell szerint ezek a stratégiák, illetve a régió összekovácsolására és megerősítésére tett lépések alapvetően nem hibásak. Ebben a politikai környezetben – emeli ki Mitchell – egy említett ország sem kérdőjelezte meg szövetségi orientációját. Azonban az Egyesült Államoknak – ez pedig összecseng Trump elnök varsói beszédével – vissza kell adnia a térségbeli szövetségeseinek nagypolitikai értékét. Ez pedig az USA alapvető biztonságpolitikai érdeke is.

• Mitchell szerint az amerikai diplomácia feladata, hogy katalizálja a térség folyamatait a saját javára. Eltérően viszont a Nuland-érától tartózkodnia kell a nyílt diplomáciai offenzíváktól, a szövetségesek nyílt és erőteljes megbélyegzésétől. Az amerikai sokszereplős külpolitikának összességében pedig a közép-kelet-európai szövetségeseit nagypolitikai értéküknek megfelelően kell kezelnie.

Elemzőként a „hurráoptimizmustól” azért óvva intenék. Hiszen valószínűleg vitás pontok továbbra is lesznek a magyar-amerikai politikai kapcsolatokban. Az elmúlt éveket inkább az jellemezte, hogy a politika színpadára a két fél közötti vitás kérdések kerültek, miközben a szövetségesi viszony csak a színpad széli páholyban foglalhatott helyet. Azt hiszem, joggal várhatjuk, hogy Mitchell államtitkár alatt ez a viszonyrendszer megforduljon. A másik fontos pont pedig az, hogy az amerikai külpolitika újra felismeri a régiónk politikai és stratégiai fontosságát. Az államtitkár még csak néhány hónapja tölti be a hivatalát, de már most egy egészen más minőségű külpolitikát folytat, hiszen aktívan vesz részt a Magyarország és Ukrajna közötti, a nyelvtörvény kapcsán kialakult konfliktus mediációjában.