„Ha nem sportolnék, abba belehalnék” – SUHANJ! Fitness a sérült emberekért

Rögtön rábólintottam, amikor a SUHANJ! Fitness munkatársa felhívott, részt vennék-e a hétfői kranking órájukon, noha a szót sem ismertem. Mi gond lehet, végül is jártam már edzőteremben – gondoltam.

Aztán megtorpantam, amikor megláttam a leginkább szobabiciklire hasonlító, ám kézzel hajtható eszközt. Azt sem tudtam, hogyan közelítsem meg. Kis segítséggel azonban bekapcsolódtam az órába. Próbáltam magamra fókuszálni és tartani a ritmust. Ám amikor kicsit oldalra pillantottam, egyértelművé vált:

A SUHANJ! Fitnessben ez azonban nem szempont. Az integrációs edzőteremben együtt sportolhatnak mozgáskorlátozottak, fogyatékkal élők és egészségesek is, mert ahogy a terem falán áll: „A mozgás öröme mindenkié”.

Az edzőtermet egy évvel ezelőtt, 2016 őszén nyitotta meg a SUHANJ! Alapítvány. A helyiséget tégláról téglára építették át. Legalábbis elvont értelemben biztosan. Az átalakítást ugyanis adományozók segítették, akik tízezer forintot érő téglajegyeket vettek, így mozdítva előre a munkát. A téglák fizikai mozgatásában pedig közel kétszáz önkéntes vett részt.

A befektetett energia meg is látszik a megnyugtató kék színben úszó, világos és tágas helyiségeken. És ez a világosság és tágasság nem jellemző az átlagos edzőtermekre. Ám a SUHANJ! Fitness nem hétköznapi. A tágasság persze érthető, kerekesszékkel vagy botokkal nem járhatók a máshol megszokott lépcsők, küszöbök, szűk öltözők és mosdók, de a kialakításkor nem ez volt az egyedüli szempont.

Az Alapítvány szerette volna, ha az edzőterem a fogyatékkal élő vagy mozgáskorlátozott emberek és az egészségesek találkozási pontja lenne. Nem csupán az volt a cél, hogy legyen egy hely, ahol sérült emberek is sportolhatnak, hanem hogy azt az épekkel közösen tehessék. A sérültek sem olyan közösségekbe szeretnek járni, ahol csak azonos problémákkal küzdők vannak. Nem szeretnek állandóan a saját hiányosságaikkal szembesülni.

– magyarázza az edzés után Keszthelyi Mónika, a SUHANJ! Fitness kommunikációs munkatársa.

Az elkülönítés valóban értelmetlennek tűnik, amikor megtudom, hogy a hat futópadon edző lány egyike noha nem lát, maratonokat fut. Ilyenkor világossá válik: semmilyen megoldhatatlan problémát, lefeljebb figyelmességet igényel az integrálás.

Ezt pedig más edzőtermek is meg tudnák adni. A SUHANJ! ugyanattól a gyártótól rendeli az edzőgépeit, mint a legtöbb terem. A különbség csupán az, hogy ők a gépek azon típusait választják, amelyeknek egy plusz kar segítségével eltávolítható az ülő része. Ennyi kell ahhoz, hogy az eszközt kerekesszékesek is használhassák. A termek döntő többsége mégis a karnélküli variáns mellett dönt. Érthetetlen, miért.

Talán ezzel a hozzáállással is magyarázható, hogy a SUHANJ!ban számos olyan vendég van, akinek semmi fogyatékossága sincs, „egyszerűen nem kell nekik az az atmoszféra, ami a többi edzőtermet jellemzi” – mondja Keszthelyi Mónika. Hogy álljon itt néhány pontos adat is, a terem vendégeinek hetvennyolc százaléka ép, huszonkét százaléka pedig valamilyen fogyatékossággal él. Előbbiek közül többen vannak, aki fogyatékkal élő vendég hatására kezdtek el rendszeresen mozogni. Ők többségükben édesanyák, édesapák, testvérek, barátok vagy barátnők, akik sérült hozzátartozójukat kísérik edzésre. Ám ahelyett, hogy a közösségi helyiségben várnák az óra végét, inkább edzőcipőt húznak és a kísérői jegyet kihasználva beállnak sportolni. Van, aki húsz kilót adott le, amióta fogyatékkal élő lányával edz a SUHANJ!ban. „Mindenki a saját korlátait dönti le”  – olvasható a terem egyik falán is.

Az edzés után az öltözőben kissé fáradtan pakolgatok. Oda sem figyelek a pár paddal odébb „hahózó” lányra. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor hangosan azt kérdezi: „csak képzelem, hogy valaki becsukta a szekrényajtót?” Mivel én zártam be épp a szekrényemet, egyértelművé válik, hozzám beszél. Egy pillanatra elfelejtettem, milyen helyen is vagyok. A lányt Rékának hívják és nem lát. Azt gondoltam, segítségre van szüksége, de mindent megold magának, csak beszélgetni szeretne. Megtudom: tavasszal végzett az egyetemen, s noha Zuglóban lakik, minden hétfőn átutazza a fél várost, hogy a Jászai Mari térnél, a SUHANJ!ban edzhessen, ahogy most is tette.

Hazafelé tart, ám most nem egyedül kell utaznia. A villamosegállóban várja a barátja. Mivel ő sem lát, nehezen tudom elképzelni, hogyan találják meg egymást a járdaszigeten, inkább elkísérem Rékát. Meglepetésemre csak egyszer sétálunk el a párja mellett, aztán rövid kérdezősködés és szólongatás után már kézen fogva várják a villamost. Mivel már itt láthatóan nincs már szükség, visszasietek az a terembe, hátha ott találom még a kranking-edzőt.

Szerencsére még nem indult haza, és órát sem tart már. Pedig gyakori, hogy a heti négy edzésen túl ilyenkor a túljelentkezés miatt duplázik. Nem csoda, hogy népszerűek az órái. Schober László vagy ahogy itt ismerik, Óriás egyike annak a négy kerekesszékes sportolónak, aki az országban elvégezték a krankinginstruktori képzést. Közülük már csak ketten aktívak, s mind a ketten a SUHANJ!ban tartanak edzés.

Óriás ugyanúgy tudja, milyen mozgássérültként, mint azt, milyen épen edzeni. 2006-ban, az érettségi előtt került kerekesszékbe, miután egy jóindulatú daganat miatt megműtötték a gerincét. Azelőtt annyi sportot kipróbált, hogy felsorolni is nehéz lenne, s a mozgástól a kerekesszék sem tudta eltántorítani.

– foglalja össze röviden, miért nem adta fel, hogy kosárlabdázó, maratonista vagy fitness edző legyen. Ezt a hozzáállás nem egyedi itt, ahogy egy újabb falfelirat hirdeti: „A feladás nem opció”. Óriás válogatott kerekesszékes kosárlabdázó, emellett többször „futott” már maratont. A terem bejáratánál álló handbike-jával nem egyszer győzött is. Eközben edzővé képezte magát, a SUHANJ! Fitness megnyitása óta itt tart órákat. Óriás szerint nincs lényegi különbség aközött, hogy egészséges vagy sérült sportoló érkezik az edzésre. Egyszerűen maga mellé ülteti azokat, akiknek valamilyen problémájuk van, így mindenkire annyi figyelem jut, amennyire szüksége van. Itt ennyire magától értetődő az integrálás. 

A mostani órán én ültem mellette, a következőn talán egy mozgás- vagy látássérült, esetleg down-szindrómás vagy autista sportoló fog. Nem ez számít. Ahogy a falra festett „hitvallásban” áll: „ebben a teremben az határoz meg téged, milyen keményen dolgozol”. Mert ép lélekben épül a test.