Lezsák Sándor: Két-három évtizedre szóló programunk van

Harminc éve zajlott a lakiteleki találkozó, sokan onnan számítják a rendszerváltást. Mennyire igazolta az elmúlt három évtized az akkori sátorverők reményeit? Kijelenthetjük, hogy félrecsúszott a rendszerváltás?

Kezdjük ott, hogy Lakitelekre rendkívül sokan készültek felszólalásokkal, gondolatokkal. A végén született is egy nyilatkozattervezet, amit öt résztvevő kivételével a fórum teljes közössége elfogadott, pedig nagyon sokan ott találkoztak először egymással. Csak mi, szervezők ismertük egymást korábbról. Akadtak, akiket mások hoztak, de alapelvünk volt, hogy senkit sem küldünk el, egyszerűen megbíztunk abban, aki hívta. Így került oda például Áder János köztársasági elnök is, akit Bihari Mihályék hoztak magukkal. Ha az akkor elfogadott nyilatkozatot mai szemmel, az elmúlt három évtized ismeretében szembesítjük a jelenkori valósággal, állíthatom, hogy amit ott megfogalmaztunk, az Alaptörvényünkben benne foglaltatik. Amikor az alkotmány elfogadásakor rányomtam az igen-gombra, akkor éreztem először, hogy befejeződött a rendszerváltás nagy folyamata. Az Alaptörvény az a forma, amely szervezi az életünket a Kárpát-medencében. Ez az a keret, amelyet a következő négy-nyolc évben további tartalommal kell megtöltenünk. Ezért van bennem nyugalom.

Rendkívül sokszínű volt a lakiteleki résztvevők közössége pártállás vagy világnézet szempontjából. Megjelent a szabadelvű Konrád György, ahogy Pozsgay Imre is a Hazafias Népfront képviseletében. Ma elképzelhető lenne egy ilyen, oldalakon átívelő közéleti dzsembori?

Sokan mondták nekem a kilencvenes években, hogy állítsd fel a sátrad újra, mert szükség van egy hasonló összejövetelre, ahol a magyarság esélyeiről kellene tanácskoznunk. Én felvagdostam a sátorponyva nagy részét kis darabokra, bekereteztem, és odaajándékoztam a találkozó résztvevőinek, illetve azoknak, akik megszavazták a Parlamentben az Alaptörvényt. Mindezt azzal a gondolattal, hogy ha meg akarjátok szervezni Lakiteleket újra, meg lehet tenni, tessék összeilleszteni a darabokat. Ugyanakkor ezzel a gesztussal azt is érzékeltetni kívántam, hogy nem lehet még egyszer felállítani azt a sátrat, ma teljesen más helyzettel nézünk szembe, más eszközök célravezetők a hazának.

Miért működhetett akkor '87-ben egy ilyen összejövetel? Miben volt más a közgondolkodás?

Dénes János képviselőtársam fogalmazta meg, hogy a sátorban az kötött minket össze, hogy Kádárnak mennie kell. Mindnyájan láttuk, hogy a rendszer vegetál, képtelen újjászületni, és egy új korszak kezdődik. Arról már megoszlottak az elképzelések, hogy ez milyen típusú többpártrendszer, milyen típusú demokrácia legyen. Már korábban megindult a gondolkodás kisebb csoportokban, közösségekben, folyóiratokban, egyházi személyek, ötvenhatosok köreiben, de együtt, egymást meghallgatva, félre nem lökve nem volt fóruma a párbeszédnek úgy, mint Lakitelken.

Azért '85-ben lezajlott egy monori találkozó is, ahol szintén jelen volt az akkori ellenzék minden árnyalata.

A monori találkozó különbözött Lakitelektől, kevésbé nevezethető szervezettnek. Az első nagy találkozó volt, magán viselte az esetlenséget is. Lakitelek nem csak egy tudatosan szervezett összejövetel volt, hanem ott már végiggondoltuk a következő lépéseket is, miszerint nyilvános fórumot kell teremteni a gondolatoknak. Ebből jött létre a Magyar Demokrata Fórum. Ezt követően nagyon is tudatosan szerveztünk tematikus találkozókat a Jurta Színházban, majd különböző szakmai fórumokat, például a népesedéspolitika témakörében.

A lakiteleki találkozó egyik legfontosabb kérdésköre is épp a népesedéspolitika volt. Azonban, ha felrajzoljuk az elmúlt három évtized demográfiai folyamatait, fogyást látunk mind az anyaországban, mind a határon túli magyar kisebbség körében. Elbuktuk a demográfiai harcot?

Nem mondanám, hogy elbuktuk. Nem sikerült eddig még olyan helyzetet teremteni, amely ezeket a folyamatokat megfordítaná, és ennek azért sok tényezője van. Sok dolognak kell történnie ahhoz, hogy egy fiatal pár családot akarjon alapítani, és gyereket vállaljon. Ez nem csak a családi pótléktól, nem csupán az anyagiaktól függ. Kicsit visszatekintve: Fekete Gyula, aki a lakiteleki sátor kormányzója is volt, az 1970-es évek közepén megjelentetett egy könyvet Éljünk magunknak? címmel. Ebben a Nők Lapjában lefolyt vita hozzászólásai alapján készített egy látleletet arról, hogyan gondolkodik a magyar közvélemény a gyerekvállalásról, kocsi vagy kicsi legyen, és így tovább. Ő érte el, hogy a gyest bevezessék. Ő fogalmazta meg azt, hogy ahhoz, hogy gyereket vállaljanak a párok, minden területen családbarátnak kell lenni, a munkahelyektől az iskolákon át a lakások méretéig. Ne feledjük, ekkoriban gyorsult fel a városokba vándorlás folyamata, egy átlagos panellakás mérete pedig 52 négyzetméter volt. Ezeknek a viszonyoknak a terheit érezzük ma is. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok területen kell radikális lépéseket tennünk, így ezen is. De azt is látni kell, hogy most jutott el az ország abba a gazdasági helyzetbe, hogy nem csak látszatintézkedéseket tudunk hozni, hanem komoly támogatási rendszert építhetünk ki. Mindig szinkronban kell lenni a lehetőségeinkkel, így mértékletes, fontolva haladó politikát valósíthatunk meg e téren. Ehhez először ki kellett vezetnünk a lakosságot az adósságcsapdából. Nyugodt vagyok, mert a következő két-három évtizedre szóló programmal rendelkezünk, és

Most mégis azt tapasztaljuk, hogy pályakezdő fiatalok tömegei vándorolnak külföldre, a friss adatok szerint London már a második legnagyobb magyar város. Ez a kivándorlási folyamat, az agyelszívás, a külföldre telepedés pedig épp az elmúlt években erősödött fel. Ezzel hogy néz szembe a kormányzat?

A század elején másfél millió magyar tántorgott ki Amerikába, akik közül, ne feledjük, sokan hazatértek. Ma is elindulhat egy visszafelé ható folyamat, és a migránsügy sem lesz marasztaló tényező, azoknak, akik mondjuk Londonban vagy Németországban élnek. Előbb-utóbb sokan lesznek, akik nem találják meg a számításukat külföldön. S akkor merül fel az alternatíva, hogy a megtakarított pénzükkel esetleg haza is jöjjenek, megnézzék, a szülőföldjükön mihez lehet kezdeni. Ha jó példákat látnak itthon, látják, hogy mások is megtalálták itt a számításukat, akkor nekik is vonzó lehet. Igen, beszélnünk kell arról is, hogy hányan mennek ki, ez a valóság része. Ahogy az is, hogy különböző okok miatt sokan fontolják a visszatelepedést is, és nekünk ezt kell erősítenünk. A mi feladatunk gondolkodásra ösztönözni a kitelepedőket saját sorsukról. Minél több embert szeretnénk úgy visszahódítani, hogy közben nyelvet tanultak, tapasztalatokat szereztek, és jövőt látnak a Kárpát-medencében. A következő időszak kiemelt feladata lesz, hogy érzékeltessük a fogadókészséget irányukba.

A népesedés mellett más tapasztalatokkal is szolgálhat az elmúlt három évtized. A nagy rendszerváltó pártok sorra erodálódtak, az MSZP is a megmaradás szélén táncol, közülük jelenleg egyedül a Fidesz maradt kormányképes erő. Mi az MDF történetének tanulsága, miért hullott szét az eredeti értékekre épülő Fórum?

A mai napig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor egy smsben értesítettek arról, hogy kizártak saját pártomból. Elég nehezen éltem meg ezeket a perceket. Mentem kifelé az ülésteremből, és kint megszámlálhatatlanul sok mikrofon, fényképezőgép és kamera várt, minden tekintet rám szegeződött. Majd megszólalt az egyik újságíró: Képviselő úr, mi a véleménye az MDF-ről? Talán a Jóisten súgta a válaszom: az MDF-ról vagy jót, vagy semmit nem tudok mondani. S ezt vallom ma is.

Az MDF története olyan élmény számomra, mint a szabadságharc annak a Corvin-közi harcosnak, akinek 56-ban menekülnie kellett. Utána ő is a rendszerről mondta legfeljebb, hogy bűnös, de a hazájáról soha. Engem elüldöztek a szellemi szülőföldemről. A Fidesz befogadott, és velük együtt tudok dolgozni. Azt folytathatom, amit a lakiteleki MDF-ben elkezdtem.

Az MDF-ből való kizárása után létrehozta a Nemzeti Fórumot is.

A Nemzeti Fórumot azért szerveztem meg, mert sokan, akiket kizártak, vagy elmenekültek a Dávid Ibolya-féle MDF-ből, nem találták a helyüket a politikai térben. A Nemzeti Fórum lett az a fogadóhely, ahol fel lehetett lélegezni, át lehet gondolni a hogyan továbbot.

Az ex-MDF-esek politikai túlélése mégiscsak a Fidesznek köszönhető. Milyen az ön kapcsolata a miniszterelnökkel?

1995-ben meghívtam Lakitelekre a KDNP-t, a Fideszt és az MDF-t, minden képviselő el is jött. A kisgazdákat nem hívtam, ott már belső zavarok feszítették a pártot, nem lett volna elegáns, ha én döntöm el, kik jöhetnek, kik nem. Akkor ültem le először Orbán Viktorral beszélgetni. Nem kellett bélyegző vagy aláírás, azóta is tart az a kölcsönös bizalom, ami ott kialakult, amit nekem nem kell évente megújítanom. Később én kötöttem meg a miniszterelnök úrral a koalíciós megállapodást is 1997-ben, egy éjszaka alatt beszéltük át a lehetőségeket.

Tekintsünk most a jövőbe! Feltételezve, hogy a választásokat követően a Fidesz-KDNP kormány maradhat hatalmon, mik ön számára a legfontosabb célok a következő négy évben?

Megerősíteni mindazt, ami a gazdaságban történt és történik. Ez igaz a külpolitikára is, főként a Kárpát-medencei szomszédsági politikánkra. A kultúra területén a nemzettudat reneszánszának kell következnie. Ennek szellemében készülő történelmi filmekre, regényekre, internetes játékokra van szükség. Feladatunk a magyar minőség megerősítése, tudatosítása, ami egyúttal élményforrássá is válhat. Ezért is teszek meg mindent a magyar értékekről, hungarikumokról szóló törvény gyakorlati megerősítésre. Itt sok olyan lépés van, amit a választások után tudunk csak megvalósítani, mert több költségvetési forrásra van szükség.

A szocialista egymás mellett élősködés időszakának vetünk véget, nekünk értékeket kell teremtenünk.

Az oktatásról még nem szólt, noha az egyik legvitatottabb, ugyanakkor legfontosabb terület, miközben a nagy átalakítások, a KLIK rendszere finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Van egy alapelvem: az iskolának elsősorban nem tudósokat kell nevelnie, hanem jó embereket. Természetesen meg kell adni a tehetségek számára minden lehetőséget, hogy tudósok lehessenek, de a legfontosabb cél mégis az, hogy az iskola megtanítson eligazodni az életben. Ahol lehet, működjön lovasoktatás, uszodaprogram, értékőrző programok. Van Arany János Programunk, miért ne lehetne József Attila Program is a rászoruló tehetségnek? Ez a következő négy év egyik legnagyobb kihívása. Nincsen tehetségtelen gyermek: tehetségtelen pedagógus vagy szülő van, nekünk pedig olyan helyzetet kell teremtetünk, amelyben a gyermek sikerélmény révén minőséget hozhat létre.

***

Fényképek: Krč Viktor