Calais mint kórkép

„Mindehhez képest Calais illegálismigráns-táborának több ezer lakója a bevándorlási kemény mag. A szabályokat követni nem is akarók főként tájékozatlanságból, a végső kétségbeesésből eredően, és egyes végtelenül be- és elfogadó menekültügyi civil szervezetek nem lankadó támogatását élvezve csökönyösen ragaszkodnak a Csatornán való átkeléshez (tegnapi hírek szerint »csupán« kétezer migráns tagadta meg a buszra szállást a kiürítési akció­ban). A táborlakók maguk is elhiszik, hogy a határok nélküli Európa teljes jogú, papírok nélküli haszonélvezői, csak azért, mert az európai kontinens északnyugati sarkába keveredtek. Ők azok, akik végképp lemondtak saját életük saját kézbe vételéről, ehelyett Londontól, e fényektől ölelt elíziumtól várják torzan elképzelt jövőjük jobbra fordulását. Vágyálmukat többször is láthattuk falra festve a táborban: London calling – Hív London.

Ezek azok az emberek, akik legalább négy országban tagadták meg a menedékkérelem benyújtását, és legtöbbjük a francia hatóságokkal sem hajlandó együttműködni, törvényen kívül élve hosszú hónapok óta. A francia kikötőváros melletti »dzsungel« már régen nemzetbiztonsági kockázat, az európai bevándorlás nagy vakfoltja, amely tízezerhez közelítő lakosságával átlépett a tolerálhatóság határán, és nem csak amiatt, hogy a kamionokra ugrálás napi rutinná vált. Calais meghívóvá vált a népvándorlás esélytelenjei számára, ám egyben politikai zsarolópotenciál is lett szűk fél évvel a francia elnökválasztás előtt. Mindemellett higiénés időzített bomba, a szegregáció gyorskeltetője, hogy más hasonlattal már ne éljünk. Félreértés ne essék, még köztük is vannak embertelen helyzetben tengődők, például kísérő nélküli kiskorúak, akik a legnagyobb áldozatai a kialakult helyzetnek, nem utolsósorban azért, mert egyszerűen senkinek semmilyen ötlete nem volt arra, hogy a földből ne nőhessen ki ez a törvényen kívüli terület. Jól teszik tehát a franciák, hogy véget vetnek ennek az értelmetlen szenvedésnek.”