Egy szabad országért – bemutatták '56 jubileumi pophimnuszát

Balog Zoltán is beszédet mond majd a nagy alkalomból – ezt tudtuk már a meghívóból, amikor hétfő délelőtt a Terror Háza Múzeum felé bandukoltunk. Már csak ezért is volt bennünk némi drukk, hogy ez vajon mi lesz. Nem mintha Balog rosszul beszélne. Egészen másért voltak vegyes érzelmeink. Igaz, nevezett most nem EMMI-miniszteri minőségében van jelen, hanem úgy, mint az ötvenhatos emlékévet tervező, levezénylő bizottság ügyvezető elnöke (az elnök Kövér László, kormánybiztosként meg a Terror Háza-főigazgató Schmidt Mária viszi az ügyet). Mindenesetre ha nagy, össznépi, közpénzből finanszírozott, EMMI-kötődésű, himnusznak szánt alkotás, akkor bizony rögtön eszünkbe jut az égyébiránt méltán elfeledett Barackfa (pontosabban „Az Összetartozás dala”, ahol talpaink léptek egymásra, ugye). Ilyesmivel tehát már fürdött be nagyon csúnyán a kormány.

A jó hírünk: az új, ötvenhatos pophimnusz a Barackfánál mindenképp jobb lett. Ami nem is csoda, ha tudjuk: a szerző Desmond Child, a február óta magyar állampolgár slágergyáros, aki az Aerosmith-től Alice Cooperen át Shakiráig rengeteg gigasztárnak írt kasszasikereket. 

Child egyébként – amint az a dal szintén ma bemutatott traileréből kiderült – Washingtonban futott össze Orbán Viktorral, a dal ötlete pedig úgy fest, a miniszterelnöktől származik. 

Igazságot szolgáltatni

A cél – ezt már Balog mondta el – az volt a dallal, meg az egész emlékévvel, hogy egyrészt igazságot szolgáltassanak a hősöknek, másrészt az új nemzedékekkel is megismertessék, számukra is átélhetővé tegyék a forradalmat. Köszönet, emelkedettség, szabadág és pozitív jövő, önbizalom: nagyjából ezeket kellett megjeleníteni egy dalban.

Desmond Child kétségkívül profi, de azért nem Michael Jackson és Lionel Richie. Az Egy szabad országért címmel futó nóta sem a We Are The World. 

Ez egyébként leesett Balog Zoltánnak is, aki feltűnően visszafogottan méltatta a dalt. „Azon lehet vitatkozni, mennyire a legmodernebb, de a retrók világában ez olyan hangvétel, amelyet több generáció is magáénak érezhet” – szinte mentegetni kezdte a szerzeményt a miniszter, pedig még éppen nem is támadta senki. Igaz, biztosan fogják sokan – ahogy erre Balog utalt is. 

Himnusz és pörgés

A tematikus, himnikus pop amúgy sem egyszerű műfaj, hát még ha bele meg kell felelnie öregnek és fiatalnak, mindenkinek. Child ezt most úgy oldotta meg, hogy az eleje dagályos-himnikus lett, s aztán jön a pörgés, olyan hegedűs bevezetővel, ami félig ABBA, félig Britney Spears. Shakira-diszkós alapra megy az énekes rész, aztán jön a refrén, amiről simán Miley Cyrus Wrecking Ballja juthat rögtön eszünkbe. A dagályos rész sem áthallások nélküli egyébként az elején: Simon és Garfunkel leghíresebb dala, a Sound Of Silence köszönget itt ránk. 

Amikor az egyébként magyar gyökerekkel is bíró Paul Simon azt énekli, hogy „And the vision that was planted in my brain”, na akkor van itt az a már-már a Barackfát megidézően képzavaros „Ősök harcától, vérétől ázott itt föld és az ég”, amikor Simonék azt éneklik, hogy „When my eyes were stabbed by the flash of a neon light”, a magyar dalnokok azt, hogy „Minket többé már balsors vagy ellenség sem téphet szét”.

A nagy összetartozást a stáblista mondjuk cseppet sem fejezi ki. Hiába mondta Balog, hogy olyanok is részt vettek a feléneklésben, akik nem feltétlenül értenek egyet a kormánnyal mindenben, mindeközben Vastag Csabára mutatott, akiről viszont semmilyen kormányellenes kijelentés nem ugrik be. Senkinek. A szintén szerepló Sasvári Sándorról vagy Nagy Feróról sem. Caramel és Radics Gigi pedig kifejezetten és hangsúlyozottan politikamentesek.

A ballibekhez vagy kormányellenesekhez sorolt (bármilyen butaság is az efféle besorolás, létezik) pop- és rockcelebeket egyáltalán nem fedezhetünk fel az énekesek között. Nem mintha ne kaptak volna felkérést. Kaptak. Csak éppen nemet mondtak rá.

Steps of Champions  

A dal angol változata (Steps of Champions) egyébként kifejezetten hallgatható lenne hivatalos magyar olimpiai himnuszként. Amúgy is jobban hallgatható, mint a magyar változat. Aligha csoda. Desmond Child akármennyire is tiszteletreméltóan fedezte fel magában a magyar gyökereket, mégiscsak amerikai. 

A Terror Házához és Schmidt Máriához egyébként teljesen passzol a kezdeményezés és a lebonyolítás: a múzeum első volt az országban, amely modern, multimédiás eszközöket, aláfestőzenét használt, s az állandó kiállítás még ma is hatásos, érdekes és működik. Új, időszaki kiállításuk pedig egyenesen lenyűgöző ötlet, s ha valami, hát az tényleg közel hozhatja a ma tizenéveseit a forradalomhoz. 

A Balog Zoltán és Vastag Csaba által is emlegetett virtuális valóságtárlat (Egy akaraton 1956-2016) elképesztően ötletes és hatásos. 12 kisfilm készült el 80 millió forintból, mindegyik a forradalom egy-egy jelenete, amelyben viszont a látogató maga is szereplőként vehet részt. Egyelőre hat film látható, de nem mozitermet kell elképzelni: kis kabinba kell bemenni, fejhallgató és VR-szemüveg föl, aztán indul a program: 360 fokban nézhetünk mindent, meg lefele is, fölfele is, tényleg, mintha ott lennénk a tankban az orosz katonákkal, máskor meg a vallatószobában, ahol egyébként éppen minket vallatnak. Lenyűgöző ötlet és megvalósítás, a múlt értékeinek átültetése a mába – a jövő technikájával. 

Eddig az emlékév legfigyelemreméltóbb produktuma ez a virtuális tárlat. 

A dal meg, mint mondtuk, a Barackfánál biztosan sokkal jobb.