Járna a cső, de nem jut

„Az Északi Áramlat első szakaszának megépítése felett Gerhard Schröder leköszönt német kancellár bábáskodott, az erre a projektre alakult nemzetközi konzorcium egyik vezetőjeként. A második szakaszt pedig egészen véletlenül utódja, Angela Merkel vette pártfogásába. Sőt a konzervatív kancellár asszonyt általában hevesen bíráló szociáldemokrata alkancellár, Sigmar Gabriel is lelkesen támogatja a Balti-tengeri csőkígyó kibővítését, mint kiemelten fontos német érdeket.

Nem arról volt szó, hogy az unió energiaellátásának a forrásait megosztjuk, nem állunk többé egy lábra, és az orosz energiafüggést fokozatosan lefaragjuk? Az Északi Áramlat bővítésével ezzel szemben az orosz gázimport szinte teljes mértékben egy vezetékre koncentrálódik, a Gazprom részesedése pedig a német piacon 60 százalékra duzzad. Az uniós orosz gázfüggőség eközben nemhogy csökkenne, hanem növekszik.

Annak idején a Déli Áramlat gázvezeték tervét az unió az ukrajnai konfliktusban való részvételért Oroszországra kirótt szankciókkal indokolta. Brüsszel az ukrán tranzitot féltve azóta is következetesen megfúrt minden olyan tervet, amely a Fekete-tenger medrében lefektetett vezetékkel nyitott volna új ellátási útvonalat a Balkánnak, Közép-Európának és Olaszországnak biztosítva nyersanyagot. A németek meg eközben megegyeztek az oroszokkal az északi útvonal bővítéséről, azon kedvenc történelmi társasjátékuk keretében, amely mindig egy újabb közép-európai felosztással végződik. Így hiába járna nekünk jobban a cső, lehet, hogy mégsem jut.”