Így rontott rá fél Európa a magyar kormányra – Panyi Miklós a Mandinernek

Ritkán lép a nyilvánosság elé egy háttérben dolgozó tanácsadó, pártsajtós, hogy politikai játszmákról beszéljen: mi vitte arra, hogy összefoglalja az Orbán-kormány körüli európai szintű vitákat az Előreelítélve.hu oldalon?

Magyarországot az elmúlt években precedens nélküli figyelem kísérte Brüsszelből. Minden korábbi rekordot megdöntött a „magyar” kérdéssel foglalkozó viták, meghallgatások és vizsgálódások mértéke. Mindeközben Magyarországon semmivel sincs rosszabb állapotban a demokrácia, mint a térség más államaiban vagy egyes nyugat-európai országokban. Öt éve hajtogatják egyesek, hogy nincs sajtószabadság Magyarországon, nem független a bírósági rendszer, meghalt a demokrácia. Ezek nyilvánvaló hazugságok. Mégis ez a negatív kép ma már önálló életre kelt Európában, beállt egy diskurzus hazánkról. Fel kell tenni a kérdést: milyen indokok, okok és folyamatok állnak emögött? Ennek a kérdésnek a vizsgálata és értelmezése egyelőre még elmaradt, pedig mind a magyar, mind az európai politikai életben meghatározó időszakról van szó, és az elmúlt öt év brüsszeli vitái nagyon komolyan befolyásolják mindennapjainkat, a hazánkról kialakított, kialakult európai képet és közbeszédet. Azzal, hogy öt éves parlamenti megbízatásom tavaly nyáron véget ért, úgy éreztem, fontos, hogy bizonyos kérdéseket feltegyünk. Úgy gondoltam, érdemes részletesebben is feldolgozni ezt a korszakot – az én esetemben az európai parlamenti játszmákra és vitákra koncentrálva. A 2010 nyarától 2011 nyaráig tartó mintegy egy éves időszakot dolgoztam fel részletesen, az Orbán-kormányt ért első támadásoktól a médiatörvény és az alaptörvény körüli vitákon át az EU-elnökségig és annak lezárásáig. Közel 2000 forrást dolgoztam fel néhány kolléga segítségével mintegy 250 oldalban, ennek egy rövid kivonata elérhető most az interneten.

Egy effajta brüsszeli sajtós munkát sokan kényelmesnek képzelhetnek el, de a Magyarország körül 2010 óta tartó hatalmas viták miatt, gondolom, soha nem volt ideje hátradőlni. Mi volt pontosan a munkája?

2009 és 2014 között dolgoztam a néppárti frakció magyar sajtótanácsosaként. A frakción belül 27 nemzeti delegáció működik, minden delegációhoz annak súlyához mérten egy vagy több tanácsadó felel a kommunikációért és bizonyos politikai ügyekért. Felelősségem a többi kollégához hasonlóan kettős volt: feleltem a magyar néppárti képviselők sajtókapcsolataiért, másrészről pedig a néppárti frakció vezetőségét és az egyes kabineteket tájékoztattam folyamatosan a fontosabb magyarországi politikai ügyekről. Ezekből a politikai ügyekből és a médiafigyelemből 2010-tól kezdve nem volt hiány, így természetesen a munkából sem.

Az természetes, hogy egy új kormányzat és annak első lépései körül elkezdődnek a nemzeti és nemzetközi viták. Mik voltak az első jelek, hogy a 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormány körül az átlagosnál sokkal súlyosabb konfliktusok fognak kirobbanni?

Ez leginkább néppárti és konzervatív kormányok esetében van így, de a magyar eset valóban különleges volt. A második Orbán-kormány kétharmados többséget szerzett 2010-ben, ez egyedülálló volt az európai politikai életben. Ráadásul nem egy sokszínű koalíciós kormányzatról volt szó, ami tompíthatta volna a pártcsaládok közötti viták erejét – hiszen a koalíciós partnerek egymás szövetségesei az európai politikai erőtérben. Az Orbán-kormány egyúttal vállaltan az egyik legkonzervatívabb irányvonalat vitte Európában, ami szintén az európai balliberális erők első számú célpontjává tette. Ehhez tegyük hozzá, hogy Magyarországon 2010-ben megalázó vereséget szenvedett a baloldal, marginális szereplő lett. Belpolitikai támogatottság hiányában az összeroppant baloldali ellenzék számára a külföldi támogatás jelentethette az egyetlen kapaszkodót. És következett a soros elnökség, ami reflektorfénybe helyezte hazánkat. Azt is látni kell, hogy az európai baloldal az elmúlt években folyamatosan ideológiai, politikai válsággal küzd. Nem voltak képesek reagálni a gazdasági válságra, konkrét és felelősségteljes válaszokat adni az általános lózungok helyett. Nem csoda, hogy 2010 környékén szinte minden tagállami választáson újabb és újabb vereséget szenvedtek el. A magyar jobboldali kormány folyamatos támadása kiváló pótcselekvés volt a számukra, hiszen azzal a cselekvés látszatával tudtak megjelenni a nyilvánosság előtt, az európai jobboldalt támadva.

További lényeges tényező volt, hogy 2010-ben Magyarország gazdasága romokban hevert. A gazdasági világválság közepette határozott intézkedéseket kellett meghoznia a kormánynak, ezzel pedig törvényszerűen együtt jártak a komoly gazdasági érdeksérelmek. A különadók, a bankadó, a magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása külön-külön is komoly érdekeket sértett. A demokráciavitába csomagolt ideológiai és politikai viták mellé szervesen kapcsolódtak a gazdasági érdeksérelmekből adódó konfliktusok. 2010-11-ben pedig szinte az egész európai újságírói társadalom is hadat üzent a magyar jobboldali kormánynak. Egy erős és ütőképes szövetség került egy platformra rövid időn belül, amely csoportok a magyar kormánnyal szembeni érdekellentétek és ellenszenv – egyesek esetében utálat – kovácsolt egybe. Őket pedig kiszolgálta a hazai ellenzék és balliberális értelmiség. Az európai sajtó pedig egyoldalúan, alapvetően ennek a Fidesz-ellenes szövetségnek a narratíváját szajkózta. Ez egy komoly erő volt, az eredményeket a saját szemünkkel láthattuk nap mint nap.

Tabajdi Csaba, az MSZP EP-delegációvezetője már 2010 júniusában a leendő magyar uniós elnökség sikertelenségéről beszélt – írja az Előreítélve.hu-n az első kritikákra visszaemlékezve. Tabajdi akkori szavai szerint az ekkor alig két hete hivatalban lévő kormánnyal szemben „fenntartásokat fogalmaztak meg vezető európai szocialista politikusok, különösen az első hetek gazdaságpolitikai és nemzetpolitikai hibasorozatát követően”, attól tartva, hogy a Fidesz-kormány képtelen lesz az uniós elnökséggel szükségképpen együtt járó kompromisszumkereső politikát folytatni.

A szocialisták 2010-ben a választások napjaitól kezdve azt a suttogó és zajos propagandát folytatták, hogy a magyar EU-elnökség meg fog bukni. Több tucatszor deklarálták ezt különféle európai fórumokon. A szocialisták azzal támadták a magyar kormányt európai színtéren, hogy minden hozzáértő szakértőt eltávolít a minisztériumokból; majd miután a magyar EU-elnökség elsöprő sikerrel zárult, azzal érveltek, hogy ez a siker nem a kormányé, hanem a szakértői csapaté – a kormány pedig megbukott. Ennyit a következetességről. De más témákat is hevesen kritizáltak, így a magyar kormány válságkezelő intézkedéseit is, amit „patrióta” gazdaságpolitikáként azonosítottak a baloldali párttársaik előtt. Tehát azok a szocialisták aggódtak és kritizáltak, akik csődbe vitték az országot… Egy 2010-es őszi budapesti szocialista tanácskozáson az európai szocialisták elnöke, Poul Nyrup Rasmussen például arról beszélt: a magyar gazdaságpolitika meg fog bukni.

Nos, a mostani adatokat nézve ez nem jött be.

Valóban nem, de 2010-11-ben még nagyon ingatag volt a helyzet és nyolc év szocialista-szabad demokrata kormányzás után ezen a fronton sem kapott az Orbán-kormány türelmi időt, engedményeket, például az Európai Bizottságtól a költségvetési hiány kapcsán. Emellett teljesen skizofrén állapotra utalt, amikor például európai baloldali politikusok amiatt támadták a magyar kormányt, mert kivetette a bankadót vagy a nagyvállalati különadókat. Az elmúlt éveket azonban – bár a gazdasági kérdések, így például a túlzottdeficit-eljárás kérdése voltak az igazán nagy kérdések – elsősorban a jogállamiság körüli viták töltötték ki. Ennek első nagy fejezete a médiatörvény vitája volt. Ez a folyamat már 2010 nyarától megkezdődött. Göncz Kinga és Tabajdi Csaba három hónappal a Fidesz-kormány megalakulása után már arról beszélt: Magyarországon megszűnt a jogállamiság, de Martin Schulz már 2010 júliusában, tehát hat héttel az Orbán-kormány hivatalba lépése után már a magyar sajtószabadságért aggódott külföldi újságírók előtt. 2002-2010 között egyszer se volt vele problémája. Ezek a példák is mutatják, mi zajlott a háttérben igazából.

„Napok alatt fél Európa rárontott a magyar kormányra”

A médiatörvénnyel szembeni politikai kampány 2010 utolsó két hetére, a magyar EU-elnökség első napjaira igazi hadjárattá fejlődött. Tudatos, szervezett cselekménysorozatról volt szó?

Kulcsfigura volt Jean Asselborn luxemburgi munkáspárti külügyminiszter, aki Jean-Claude Juncker a Bizottság mai elnökének volt külügyére. 2010 november-decemberében már folytak itthon a viták a médiatörvény körül, de ez még nem nyert európai dimenziót. A médiatörvény elfogadása után azonban egy nappal a luxemburgi politikus botrányos kijelentést tett: kvázi lediktátorozta Orbán Viktort, Magyarországot pedig méltatlannak ítélte a soros elnökség vezetésére. Szó szerint: „Mostanáig Lukasenkót tekintették az utolsó diktátornak Európában. Nem ez lesz a helyzet, amikor a törvény hatályba lép”. Asselborn akkor már hat éve hivatalban volt, fajsúlyos emberként szólalt tehát meg, az Európai Unió kormányfőit ugyanakkor nem szokták csak úgy lediktátorozni. Tette példátlan volt.

Itt át is szakadt a gát Magyarország és Orbán Viktor megítélésében.

Igen, teljesen. Asselborn kijelentése után napok alatt fél Európa rárontott a magyar kormányra: szankciókat, 7-es cikkelyt, szavazatmegvonást, vizsgálatokat követeltek. Olyanok, akik közül senki egy szót sem olvasott el a törvényből. Internetes szavazásokat tartottak egyes lapok arról, hogy ki kellene-e zárni Magyarországot az EU-ból. Eközben pedig a magyar szocialisták közleményben köszönték meg Asselbornnak, hogy „a sajtószabadságot sértő és megfojtó fideszes törvényről most már nemcsak folyosókon és suttogva beszélnek”, hanem azt egész Európa megismerhette…

Volt szerepe Asselborn kijelentésében a magyar szocialistáknak?

Logikus a kérdés, miért is szólalt meg Asselborn az ügyben: nem volt a médiajog ismerője, a törvény egynapos volt, nem volt idegen nyelvű fordítása sem még hetekig… Honnan ismerhette volna? És ha ismerte is volna, miért tenne ilyen súlyos kijelentést anélkül, hogy például diplomáciai úton megbizonyosodna aggályairól, például miért nem hívta fel Martonyi Jánost? Ilyenkor ez az első lépés. Persze ha megnézzük Asselborn múltját és kapcsolatait, akkor már jobban érthető motivációja. Akkoriban ő volt az egyetlen nyugat-európai szocialista külügyminiszter, tehát ha valaki, akkor ő volt a legalkalmasabb, hogy odaszóljon a magyar kormánynak. Ráadásul veterán szocialista pártpolitikus volt: életpályája során számos hazai és európai vezetői posztot töltött be, volt az Európai Szocialista Párt alelnöke is több évig. Az is kizárt, hogy a Reuters fejéből kipattan: a 27 európai külügyminiszter közül pont Asselborntól kérjen interjút… Az is tény, hogy Asselbornnak személyes kapcsolata volt több vezető magyar szocialista politikussal. Göncz Kingával, korábbi szocialista külügyminiszterrel például több éven keresztül együtt tárgyaltak a brüsszeli tanácsüléseken és a szocialista külügyérek munkareggelijén (ami egy meglehetősen alacsony létszámú esemény volt már akkor is), ismerték egymást és egymás telefonszámát. A következtetéséket nem nehéz levonni… Teljesen életszerűtlennek tűnik, hogy Asselborn saját kútfőből és felindulásból rontott rá a magyar miniszterelnökre. Az MSZP-sek viselkedése és reakciói is megerősítik ezt.

Mi van, ha a médiatörvény előkészítése és elfogadása során a Fidesz csinált valamit rosszul?

Bizonyosan sok mindent lehetett volna jobban csinálni. A média szabályozása mindig, mindenhol vitákat vált ki, ebből egyik kormány sem tud jól kijönni. Amint a médiához valaki hozzá akar nyúlni, az komoly ellenállásra számíthat. Ez egész Európában így van. Nem volt szerencsés a kormány részéről a médiatörvény időzítése. A törvény elfogadásának persze volt egy hazai jogalkotási dinamikája, a kormány a média területén is rendet akart tenni. De nem mérte fel a kormány azt, milyen szinten okozhat konfliktust ez az ügy. A sajtószabadság az Európai Unió egyik sarokköve. Ugyanakkor nehéz megfogni, hogy miben áll a sajtószabadság és hogy a sajtó szabályozásának egyes elemeit éppen milyen sérelemként élhetik meg vagy értelmezik. Főleg, ha nem értik a magyar jogi környezetet és kontextust. Fontos azt is kiemelni, hogy a médiatörvényre adott európai reakciókra nem volt korábban precedens, erre nem lehetett készülni. De úgy látom, ha nem lett volna a médiatörvény, akkor lett volna más ügy, amibe az Orbán-kormány kritikusai belekapaszkodnak. Tehát a médiatörvény tökéletes casus belli volt, de anélkül is előtérbe kerültünk volna. De talán kevésbé.

„Orbán Viktor megnyeri ezeket a vitákat és ezt most már belátják az ellenfelei is”

Arra, hogy a magyar szocialisták hogyan működtek a hazánk körüli vitákban, jó példa volt a 2011 januári, a magyar EU-elnökség kezdetére időzített, nemzetközi EP-képviselőknek kiküldött körlevelük: 16 oldalon keresztül részletezték, mivel érdemes támadni a magyar kormányt.

Nem is értem, hogy gondolták, hogy ezek az akcióik nem fognak napvilágra kerülni. A levél ugyanis több ezer email címre ment el Orbán Viktor első európai parlamenti, az EU-elnökségről szóló felszólalása előtt pár nappal. Amíg nyilvánosságra nem került, a szocialisták mindaddig tagadták, hogy bármi közük lenne a magyar EU-elnökség elleni hangulatkeltéshez. A levelükben több nagyobb téma volt: a gazdasági konfliktusok (13 nagy külföldi cég vezetőinek Bizottsághoz írt panaszlevele a különadókról és a bankadóról); a jogállamisági problémák; a magyar politikai helyzet áttekintése. Természetesen a fókusz a médiatörvényen volt, olyan fordulatokkal, mint „közvetlen pártirányítás a teljes média felett”, „precedens nélküli bírságok”, „cenzúra”. A levél a féléves néppárti kormányzást rendkívül negatívan festette le, próbált minden célcsoportot megszólítani: egyeseket gazdasági ügyekkel vagy a kettős állampolgárság kérdésével, másokat a sajtószabadság ügyével. A levél nyilvánvaló célja az volt, hogy konfliktust generáljon és a magyar soros elnökség ellen hergeljen annak nyitányán. Láthattuk a plenáris vitát. Abszurd és szürreális volt.

Ez volt Orbán Viktor első összecsapása az európai balliberális oldal képviselőivel az EP-ben. Annak idején nagy figyelem kísérte ezt a vitát, ami azóta többször is megismétlődött – de mintha kiszámíthatóvá vált volna a vita koreográfiája.

Igen, ez a játszma mostanra beállt, Orbán Viktor megnyeri ezeket a vitákat és ezt most már belátják az európai ellenfelei is. A liberálisok már nem is örülnek, amikor Orbán Viktor az EP-be érkezik, mert tudják azt, hogy ebből politikai tőkét fog kovácsolni otthon. Ugyanakkor Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista elnöke erős EP-t szeretne: neki jó az, ha komoly emberek érkeznek az intézménybe és ha egy demokratikusan megválasztott kormányfő kéri a részvételét plenáris vitában, ő és a szocialista frakció nem mondhat nemet.

Nem panaszkodhatunk: slágertéma lett Magyarország az elmúlt öt évben az európai közéletben. Más országok esetében is vannak hasonló viták?

Brutális számokat sorolok: Magyarországról az elmúlt öt évben hétszer rendeztek plenáris vitát, ötször fogadtak el elítélő nyilatkozatot az Európai Parlamentben. Több mint két tucatszor volt szakbizottsági meghallgatás Magyarországról, alapvetően az alapjogi bizottságban (LIBE). Csak a Tavares-jelentés kapcsán 5-6 LIBE-ülés foglalkozott hazánkkal. Emellett százötven-kétszáz között lehet azoknak a meghallgatásoknak, konferenciáknak a száma, amiket Magyarországról, a magyar jogállamiságról, a hazai antiszemitizmusról vagy más hasonló ügyekről szóltak – csak az Európai Parlamentben! Volt olyan hét, amikor öt-hat ilyen eseményt rendeztek különféle frakciók azzal versenyezve, hogy ki aggódik jobban Magyarországért és ki veri hangosabban az asztalt. Ezeken aztán hazai balliberális megmondóemberek játszották el a független és elnyomott értelmiségi hangokat. Emlékezzünk Heller Ágnes performanszára. Olyan hatszáz-nyolcszáz órányi lehet azoknak a nyilvános üléseknek a hossza, amiken Magyarországgal foglalkoztak csak a Parlamentben, amit persze több ezer nemzetközi cikk is kísért. Ez példátlan: nem volt még olyan uniós ország, amellyel szemben ekkora figyelem és ilyen elfogult és egyoldalú álláspont alakult volna ki. A fentebbi számok nagyon súlyosak és felvetik a miért? kérdését. 

Természetesen néha elővesznek egy-egy országot, de ez is inkább csak kelet-európai államokra igaz. Volt Victor Ponta román miniszterelnöknek két olyan hete, amikor sorra leváltotta a főbb romániai állami intézmények vezetőit, megváltoztatta a választási törvényt és nekirontott az alkotmánybíróságnak, hogy megbuktassa a néppárti Traian Basescu elnököt. A Bizottság kirendelte Brüsszelbe, megmosták a fejét és mindent visszavont. Amikor a néppárti frakció azt mondta, nézzük meg, mit csinál a román szocialista-liberális kormányzat, akkor ugyanazok az emberek, akik Orbánt és Magyarországot élesen támadták, azt mondták: a román helyzet egy belpolitikai téma, ne siessünk előre, nem kell ezzel foglalkozni. Amikor szavazás volt erről, a magyar szocialista képviselők, frakciójukkal együtt nem támogatták azt, hogy a témát napirendre tűzzék. Erre csak három hónappal később került sor. Egy múlt heti parlamenti bizottsági ülésen megint felmerült Románia, akkor a román szocialista Pontát az a Niedermüller Péter védelmezte, aki egyébként szégyellte magát Orbán Viktor miatt pár héttel korábban. De az is előfordult például a magyar alaptörvény kapcsán, hogy a magyar szocialisták szó szerint ugyanazt mondták, mint a szlovák vagy a román, sok esetben szélsőjobboldali képviselőtársaik…

Ha már az alaptörvény: a médiatörvény vitája mellett az alaptörvény témája uralta a Magyarország körüli vitákat 2010-2011-ben. Itt is volt szocialista körlevél?

Igen, a recept hasonló volt alaptörvény kapcsán is. A szocialisták körlevelükben szintén az egész EP-t megpróbálták a magyar kormány ellen hangolni. Felrótták az alaptörvénynek, hogy az „szent áldást” kér a magyarokra (az „Isten, áldd meg a magyart” fordulatot) – de azt már nem említették, hogy az a Himnusz első sora. A Szent Koronát pedig „ellentmondásos feudális szimbólumnak” titulálták. At is szóvá tették, hogy a kereszténységről úgy szól a preambulum, hogy annak fontos szerepe van az ezeréves államiságunkban. A jogállamiság leépítésének tartották, hogy az ország hivatalos neve Magyar Köztársaságról Magyarországra változik. Konzervatívnak és kirekesztőnek találták a házasság és a család emlegetését az alaptörvény szövegében. De a szocialisták riogattak azzal is, hogy majd jön az abortusz tilalma Magyarországon, az Alaptörvény pedig nem tartja tiszteletben más országok szuverenitását. Ez a típusú nemzetközi hangulatkeltés egy újfajta jelenség volt az EP-ben is. Baloldali politikusok is többször szóvá tették. A levélben foglaltak ezeken a vitákon pedig rendre előjöttek.

És eközben zajlott a magyar EU-elnökség is, amelynek sikerét úgy-ahogy még az ellenfeleknek is el kellett ismernie utólag. Daniel Cohn-Bendit az EP-ben a magyar EU-elnökség értékelése során úgy fogalmazott: „Orbán Viktor egyszerre szabadságharcos és diktátor”.

Cohn-Bendit meglehetősen skizofrén alkat. Annyit róla, hogy orbánistának nevezett egy magyar újságírót, aki kijavította, mert összekeverte a Legfelsőbb Bíróságot az Alkotmánybírósággal; de emlékezetes volt az az eset is, amikor egy másik magyar újságíró diktafonját egészen egyszerűen kitépte a kezéből. Ez Cohn-Bendit sajtószabadság-értelmezése. Jogod van elfogadni, amit gondolok. Ez a hozzáállás jellemző volt a Magyarországgal kapcsolatos vitákra is. Amikor a Magyarországgal szemben kritikus képviselőket szembesítették azzal, hogy sületlenségeket beszélnek, akkor pedig jött a „big picture” meg az európai értékek… Legtöbbször fogalmuk sem volt arról, miről beszélnek, mi is a valós társadalmi-gazdasági-jogi helyzet. Mégis, felelőtlenségüket jól mutatja, hogy 2010 decemberének végén, a médiatörvény elleni össztűzben két nap alatt jutottak el oda szocialista, zöld és liberális politikusok, hogy Magyarország uniós tagságának felfüggesztéséről és esetleges szankcióról beszéljenek.

Ez a negatív Magyarország-kép még mindig eléggé benne van a levegőben.

A helyzet sajnos eléggé lesújtó. 2010-11-ben néhány hónap alatt egy teljesen abszurd, torz, szürreális kép alakult ki Magyarországról; és ez a kép sajnos a mai napig kitart. Annak ellenére él ez a negatív kép Magyarországról, hogy a magyar kormány és az Európai Bizottság már rég lefolytatta és lezárta az összes jogi természetű vitát alkotmányossági és alapjogi kérdésekben. Annak ellenére, hogy pecsétes papírt kaptunk az összes sarkalatos törvény EU-konformitásáról, a 28 uniós tagállam közül egyedüliként, mégis ez a negatív kép él tovább Magyarországról. Ezzel kezdeni kell valamit.

„A franciák erős emberének, Joseph Daul EPP-elnöknek a támogatása megkérdőjelezhetetlen”

Az európai viták alakulását nyilván nagyban befolyásolta, hogyan alakult a Fidesz és az Európai Néppárt viszonya. A Fidesz kritikusai már régóta azt szeretnék, hogy a Néppárt szakítson a Fidesszel.

A Néppárt nélkül Magyarországot keresztre feszítették volna. A Néppárt volt az a politikai erő, ami a Fidesz mögött mindvégig ott állt a vitákban. Ha megnézzük a néppárti frakció mozgását, megszólalásait, akkor ez egyértelmű. A szavazási eredmények is egyértelműek. A Néppárt nélkül esélytelen lett volna a vitákat legalább részben megnyerni, megakadályozni, hogy az európai balliberális erők kísérlete, hogy karanténba tegyék a magyar kormányt, sikerrel járjon. Ez volt a cél, a Fidesz-kormány megbélyegzése és elszigetelése. Ez a Néppárt számára is világossá vált néhány nyilvános vita után. Meg is védte a magyar kormányt.

A Néppárton belül kik a Fidesz közelebbi barátai és kik a távolságtartóbbak?

Természetesen a 27 tagállamból érkező képviselőket összefogó Néppártban nagyon széles a paletta. Nyilván a luxemburgi delegációt nem kell bemutatni: miután kikerült a Bizottságból, most néppárti luxemburgi EP-képviselőként dolgozik Viviane Reding; de a másik luxemburgi, Frank Engel is már többször bírálta a magyar kormányzatot. Vannak a svéd és finn, liberálisabb szemléletű néppártiak, ők máshogy látják a világot mint például a közép-európai keresztény-konzervatívok vagy a dél-európai jobboldali pártok. Van tehát szórás, hiszen vannak eszmei, felfogásbeli eltérések a Néppárton belül. Vannak olyan delegációk, akik nem tudnak azonosulni számos, a Fidesz által képviselt értékekkel, mert ők otthon másfajta politikákat képviselnek. De ez normális, ez más frakciókban is így van. A Néppárt ettől függetlenül a mai napig a védőbástyánk. A magyar-német kapcsolatok stratégiai fontosságúak, rájuk számítottunk és számíthatunk is. Alapvetően a dél- és közép-európai képviselők a közeli szövetségeink a Néppártban, de ügyektől is függ a „barátság”: a franciák néha kritikusaink (tipikusan itt is gazdasági ügyekben) a Néppárton belül, de például a franciák erős emberének, Joseph Daulnak, a korábbi néppárti frakcióvezetőnek, jelenlegi az EPP elnökének a támogatása megkérdőjelezhetetlen.

Meg lehet értetni külföldön, mi történik Magyarországon?

Látni kell, hogy teljesen más a magyar politikai kontextus: ezt lehet magyarázni Európában, de ettől még nehéz másoknak megérteni, mi miért történik nálunk. Az „illiberalizmus” szó teljesen másképp hangzik egy magyarországi szocialista-liberális kormányzás után, mint Nyugat-Európában, pláne ha azt kiforgatják utána és a másik oldal értelmezi. De a magyar szélsőjobb is mást képvisel, mint a nyugati szélsőjobboldal: Hollandiában például éppen a liberális értékeket védi a bevándorlással szemben. Minden tagállamban más az alkotmányos-politikai rendszer, más a közbeszéd, más a nyelvi közeg, más a kontextus. Ezt nehéz érteni és értelmezni, főleg, ha az újságírók és a politikusok nem ismerik még a nyelvet sem, és főleg ha balliberális megmondóemberekre támaszkodnak információsforrásként… Az európai polgár is alapvetően a sajtóból szerzi az információt Európáról, az anyanyelvén vagy egy közvetítőnyelven keresztül. Ha ez valótlan, torz információkat tartalmaz, nem mutatja be a kontextust, például 2002-2010 örökségét, akkor a rólunk alkotott kép torzul. Szép lassan pedig felépült egy a valóságtól elszakadt Magyarország-kép. Ezért is volna fontos nem csak a sajtószabadságról, hanem a tárgyilagosság fontosságáról is beszélni néha…

Az elmúlt öt év Magyarországról szóló hírei és interjúi nem erről szóltak. Kertész Imre valósága, mert nem találkozott a megrendelő által kért képpel, nem kellett és nem is kell. Ezen el kell gondolkodni. Mára kialakult egy mesterségesen felépített kép Magyarországról, egy új diskurzus saját keretrendszerrel, érvrendszerrel, amelynek az alapvetése, hogy Magyarországon megszűnt a demokrácia, a sajtószabadság és a jogállamiság, tombolnak a szélsőségek. Ez katasztrófa és ezt a szürreális képet le kell bontani. Máskülönben beragadunk. Ebben a folyamatban a kormánynak, civileknek, de az ellenzéknek is szerepe van. Egy balliberális újságíró nem mondhatja azt, hogy cenzúra van Magyarországon, miközben azt és arról ír, amit és amiről akar. Egy ellenzéki politikus nem kiálthat diktatúrát Brüsszelben, miközben esténként a Duna-parton fröccsözik a párttársaival. Politikai botrányok meg mindenhol vannak. Csak éppen ott nem kiáltanak diktatúrát…

A viták a mai napig kitartanak a magyar kormány intézkedései és Orbán Viktor körül, amit a magyar kormányfő egyébként láthatóan élvez.

A kormány 2010 óta szembe megy az európai mainstreammel, ugyanakkor a magyar kormánynak megvolt a többsége ahhoz, hogy komoly átalakításokat végig is vigyen. Három év után bebizonyosodott, hogy a gazdaságpolitikája működik. A mostani gazdasági adataink a legjobbak között vannak Európában. Amikor bevezettük a bankadót, „magyar vírusról” beszéltek, az egész pénzügyi rendszer nekiugrott a magyar kormánynak. Mit látunk néhány évvel később: a tagállamok többségében megadóztatják a pénzügyi szektort; és Barroso bizottsági elnök is arról beszélt utána, hogy a pénzügyi szektornak is ki kell vennie a részét a közös terhekből. Ma már mások is Európa újraiparosításáról beszélnek, mint a magyar kormány tette 2010-ben. A munkanélküliség kapcsán a Fidesz-kormány modellt váltott: elindította a közmunkaprogramot. Ízekre próbálták szedni, de most az EU a fiatalkori munkanélküliség elleni fellépés során is ugyanezt a logikát alkalmazza. Fizet azért, hogy a fiatalok valahol dolgozhassanak, még akkor is, ha nem egy piac által létrehozott munkahelyről van szó. Mert nagyobb a társadalmi haszna és nem lehet megengedni, hogy milliók ne csináljanak semmit naphosszat. Vagy ott van a devizahitelek kivezetése is. Mindenki támadta a kormány intézkedéseit, ma viszont már mindenki elismeri azok helyességét. Ugyanezt látjuk a bevándorlás kérdésében is: a magyar kormány ment előre, az európai baloldal megint nekirontott, ugyanakkor ma már egész Európa a bevándorlással foglalkozik. Talán érdemes volna nem csak aggódni Magyarországért, hanem néha figyelni is arra, mit csinál. Nekünk is, de Európának is van még mit tanulnia.