Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Nem a zsidótörvényeket támogató, nácibarát Hóman Bálintnak kellene szobrot állítani, hanem Lázár Andornak, aki szembeszállt az őrülettel.
„Hóman Bálint és Lázár Andor szembeállítása azért is indokolt, mert éppen Lázár emlékirataiból tudjuk, hogy a zsidótörvény és a németbarát politikai fordulat motorja nem a tétova miniszterelnök, Darányi, hanem az agresszív szürke eminenciás, Hóman, a kultuszminiszter volt. Ő volt az is, és nem a kormányfő, aki az új irány ellen többször felháborodottan tiltakozó Lázárt lemondásra szólította fel.
Számos esetben állították fel, vagy hagyták meg szerte a világon – és itthon is – ellentmondásos személyiségek emlékműveit. Akár kaphatna egyet Hóman is, a jeles történész, kultúrpolitikus és lokálpatrióta, ha nem kísérné ezt a náciközeli politikus elhallgatása vagy kimagyarázása. És főleg: ha közben a közemlékezet nem lenne olyan ordítóan közönyös és hálátlan azokkal szemben, akik azokban az időkben szembeszálltak a Hóman által is vezényelt gyűlöletkórussal; akiknek ténykedése ma minden politikai oldal számára vállalható lenne. E sokak egyike Lázár Andor. (…)
Mivel Lázár Andor hetvenhét évvel ezelőtti ellenzéki sorai igencsak aktuálisak, nem meglepő, hogy nem az ő, hanem az ellenlábasává vált egykori barátja, Hóman kormányzati támogatású megdicsőülése (akadémiai rehabilitáció, szoborállítás) zajlik a szemünk előtt. Hogy az, aki szembeszállt a Horthy-kor gyűlölet-zöldségeivel, majd áldozatául esett a hasonló kommunizmus korinak, az örülhet, ha egy leányfalui kert mélyén szerénykedhet a neve, miközben Hóman bronzbálványa előtt ájultan borulnak le a bolondgomba-fogyasztók.”