A háború kitörését övező lelkesültség része volt számos színházi propagandadarab (mint például: Nagy dolog a háború!; Mindnyájunknak el kell menni; Ferencz József azt izente). Ezeken keresztül kiválóan kirajzolódik a korabeli Magyarországra – és feltételezhetően más országokra is – jellemző parttalan öntömjénezés, amelyet nemzeti érzésektől megrészegült nemzeti kábulatnak is nevezhetünk.
„Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ” – írta a Csárdáskirálynőn dolgozó Kálmán Imre, aki – Leo Stein és Béla Jenbach szövegkönyve alapján – 1914 tavaszán kezdett munkához. Az operettet végül zeneszerzőtársa, Lehár Ferenc rábeszélésére fejezte be. A bécsi bemutatóra 1915. november 17-én, a magyarra pedig 1916. november 3-án került sor. A darab azóta is töretlen népszerűségnek örved, a mai napig számtalan országban tűzik műsorra és mutatják be nagy sikerrel.
„Azok a színművek, amelyek ebben az időszakban születtek, egyértelműen népszerűsíteni akarták a háborút, kritikátlanul igazolni akarták azt. Az volt a céljuk, hogy az érzelmi azonosulást elősegítsék, illetve megerősítsék. Mindezt köznapi értelemben lehet propagandának is hívni, hiszen a bemutatott színdarabok célja nem az árnyalt jellemábrázolás és a többféle olvasat bemutatása, hanem az erősen didaktikus mondandó, a politikai cél melletti elköteleződés volt. Ezért írták és ezért vitték őket színpadra.” (Gerő András)