Megjegyzések Ungváry Krisztián könyvéről

A szerző, Diószegi István diplomáciatörténész, egyetemi tanár.

Figyelemmel kísértem Ungváry Krisztián és Bolgár Dániel vitáját A Horthy-rendszer mérlege című kötetről. Évek óta készítem monográfiámat a második világháborúról, és A Holokauszt Magyarországon című fejezeten dolgozva én is problémákat fedeztem fel a műben.

A magyar zsidóság Európa országai közül utolsóként került a deportálások listájára. Eddigre a németek már kiérlelt tapasztalatokkal rendelkeztek arról, hogy az ún. zsidókérdést hogyan oldják meg. Karsai László azt írja A végső képtelenség című, Századokban megjelent esszéjében, hogy a képlet igen egyszerű volt: sárga jelzés viselése – gettó – deportálás. Németországban 1941. szeptember 19-étől kellett a zsidóknak sárga jelzést viselniük, és már el is indult október 18-án az első szerelvény ezer berlini zsidóval a łódźi gettóba.

Nem volt ez másként Magyarországon sem. 1944. április 7-én jelent meg a rendelet arról, hogy a zsidóknak Dávid-csillagot hordaniuk, április 15-én felállították az első gyűjtőtábort (gettót), és május 16-án elindult az első, zsidókat szállító szerelvény Auschwitzba.

Abban egyetértenek a magyar történészek, hogy német megszállás nélkül nem került volna sor a zsidók deportálására. Konszenzus van abban is, hogy magyar közreműködés nélkül a németek nem tudták volna a kiszállítást végrehajtani. De számos kérdésben megoszlanak a vélemények.

A megosztó kérdések egyike, hogy hány szerelvénnyel mennyi zsidót lehetett Auschwitzba deportálni, és a felelősséget ezért ki viseli.

Az első ezzel kapcsolatos információ Endre László belügyi államtitkártól származik. A Kádár Gábor–Vági Zoltán szerzőpáros Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése című könyvében erről a következőket írja: „Baky irodájában Endre azt közölte államtitkártársával, hogy »a deportálást már meg is beszélte a németekkel, nevezetesen Eichmann-nal, és kész tervezet van nála […] szintén közölte velem, hogy most jön a miniszterlenökségről és onnan megvan a hozzájárulás a zsidóknak Németországba való kiszállításához, és egyben mutatott egy menetrendet, amelyben a vonatok száma 1-4-ig emelkedik a lehetőség szerint, és vonatonként 3000 zsidó szállítása történik.«” A szerzők Endre László határidőnaplójából azt is megfejtették, hogy a Bakyval való közlés 1944. április 14-én történt.

A szerzők állításukat az ún. rövid jegyzőkönyv 1945. december 18-i bejegyzésére alapozzák, amely valószínűleg az ügyészi kihallgatáson mondottakat tartalmazza. Az ügyészségen minden bizonnyal Bakyt is kihallgatták, aki megerősítette azt, amit Endre vallott. A népbírósági főtárgyaláson Baky helyesbítette önmagát, de ez a lényegen nem változtat. 1945. december 18-án közölte: „kötelességem jelenteni, hogy lehetséges, hogy azt mondta (ti. Endre), hogy a Várból jött és nem a miniszterelnökségtől, és így maradt meg az emlékezetemben”.

Akárhogyis volt, Endre László április 24-én elhatározta, hogy vidéki körútra indul, és valamennyi kárpátaljai, erdélyi és délvidéki gyűjtőtábort meglátogatja. Ez 34 helységet jelentett, naponta hetet. Hazaérkezvén – amint Kádár és Vági bármiféle hivatkozás nélkül írja – új javaslattal állt elő: „a vidéki körút tapasztalataira hivatkozva közölte főnökével [Jarossal], hogy a korábbi elképzelésekhez képest, amelyek napi egy vonattal és 3000 zsidóval számoltak, a deportálásokat fel kell gyorsítani.”

A javaslathoz Kádár és Vági az alábbi kommentárt fűzte: „Ha erre a lépésre nem került volna sor, és a deportálásokat az eredeti terv szerint hajtják végre, akkor május 15. és július 9. közötti időszakban eltelt 56 nap alatt nem 437 ezer, hanem »csak« 170-180 ezer magyar zsidó deportáltak volna, és a kiszállítottak létszáma csak október közepére érte volna el a közel félmillió főt.”

A szerzőpáros itt ellentmondásba keveredik önmagával. Abban ugyanis, amit Endre április 17-én Bakyval közölt, vagyis az eredeti tervben, 1-től 4-ig terjedő számú szerelvényről volt szó, és a döntés alkalmával csupán annyi történt, hogy az alternatívák közül a németek a leggyorsabbat választották. Egyébként Karsai László Holokauszt Magyarországon című könyvében minden körítés nélkül napi négy szerelvényről ír.

Endre László határidőnaplója sem lehet a két szerző állításának bizonyítéka, mert abba az utazásról jószerivel semmit sem jegyzett be. Pedig más alkalommal olyan jelentéktelen bejegyzések is előfordultak, mint pl. a március 31-ei: „célbalőttünk a megyeházi lövöldében”. Csak éppen az új deportálási elképzelésének ne lett volna helye a határidőnaplóban?

Kádár és Vági állítása a deportálás ütemének felgyorsításáról mindenesetre elnyerte Ungváry Krisztián tetszését, sőt ő már egyenesen a magyar fél által kierőszakolt döntésről ír. A Horthy-rendszer mérlege című könyvében helyeslőleg a következőket írja az 544. oldalon: „A magyar oldalról kierőszakolt túlteljesítésnek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervhez ragaszkodnak, akkor (az eredeti napi 3000 fővel számolva) 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig »csak« kb. 170 ezer főt deportáltak volna – tehát 267 ezer ember megmenekült volna a szelekciótól, amely mintegy 70-80 százalékuk számára azonnal Auschwitz gázkamráját jelentette.”

Ungváry állítását kövessék Heller Ágnes torokszorító sorai, amelyeket Kántor Zsolt idéz a Népszabadságban Heller könyvéről írt recenziójában: „Ungváry Krisztián kötetéről írt naplómból merítek. A legmagasabb pozíciót elfoglaló antiszemiták, mint Endre László és Baky László, s nem a németek, még csak nem is Eichmann felelősek legalább 267 ezer zsidó haláláért. Eichmann ugyanis napi egy turnust (ezer embert) igényelt auschwitzi szállítmányként, de a magyar szállítók ezt a tervet kétszer-háromszor túlteljesítették. Höss, Auschwitz parancsnoka panaszkodott, hogy nem tudja ilyen nagy tempóban feldolgozni, de a szállítmányokat csak küldték. Ha minden Eichmann kívánsága szerint történik, körülbelül 170 ezer embert lehetett volna Auschwitzba deportálni, csak a magyar hatóságok buzgalma és túlteljesítésre irányuló akarata növelte ezt a számot pontosan 437 ezerre. S köztük volt az apám!”

Ungváry Krisztián, hogy állítását hitelessé tegye, mondanivalóját hivatkozással is ellátja: a Karsai László és Molnár Judit által szerkesztett Az Endre-Baky-Jaross per 507-508. oldalát jelöli meg forrása helyéül. Az idézett mondat tartalma azonban nemcsak a megjelölt helyen, hanem a 647 oldalas könyv egyetlen lapján sem található meg. Nem nehéz megállapítani, hogy Ungváry kissé átfogalmazva átvette a Kádár–Vági szerzőpáros egyébként megalapozatlan állítását.

Milyen kommentárt lehet fűzni Kádár Gábor, Vági Zoltán és Ungváry Krisztián eljárásához? Először, hogy felelőtlenség, sőt kegyetlenség feltépni a még élő leszármazottak már behegedt lelki sebeit, és azt a téves hitet kelteni bennük, hogy szüleik túlélhették volna a vészkorszakot. Másodszor: Magyarország szégyene, hogy halálba küldte zsidó honfitársait, eléggé nagy ahhoz, hogy számadatok manipulálásával ezt nagyobbítani kellene.

De Ungváry Krisztián egyéb állításai és hivatkozásai is mindkét lábukra sántítanak. Ungváry Lévai Jenő The Hungarian Deportations in the Light of the Eichmann Trial [A magyarországi deportálások az Eichmann-per fényében] című tanulmányára hivatkozva az Endre és Eichmann közötti megállapodásról ír, de feltehetőleg ehhez is a Kádár–Vági szerzőpárostól merítette az ötletet, mégpedig a 152. oldalról. A Yad Vashem Studies V. kötetének 96. oldalán Ungváry szerint Lévai a következőről ír: „Jellemző az is [tehát a magyar fél túlbuzgóságát mutatja], ahogy ebben [ti. a vonatok számában] megállapodtak: Endre Eichmanntól napi hat transzportot akart, míg ő kettőt ajánlott, végül megegyeztek napi négyben, majd a Budapestre utazott Höss tiltakozása miatt kettőben.”

Lévai Jenő az idézett helyen valójában ezt írta: „A csendőrség alezredese, Ferenczy László, akit a csendőrség parancsnoksága és a belügyminiszter nevezett ki a deportálások egész időszakára mint összekötő tisztet Eichmann-nal, 1944. május 15. és július 9. között minden alkalommal, amikor transzportot vittek Magyarországról, egy mindenre kiterjedő jelentést írt. Ezeket a jelentéseket megőrizték, de szó sincs bennük olyasmiről, ami azt mutatná, hogy Eichmann vagy tisztjei valaha is ilyen hatású parancsot adtak volna [ti. hogy ne zsúfolják túl a vonatokat]. Éppen ellenkezőleg, a bírái előtt Ferenczy azt bizonyította, hogy a németek – Eichmann kifejezett parancsára hivatkozva – mindenhol azt kérték tőle, gondoskodjon arról, hogy még véletlenül se maradhasson ki senki a transzportból. A tehervonatok túlterhelését az az a tény okozta, hogy Endre – a számok tekintetében – hat szerelvényt követelt, de Eichmann csak néggyel látta el őt. Ezért a csendőrség tagjai arra voltak kényszerítve, hogy minden deportálási központba összegyűjtött zsidót beerőltessenek a vonatokba.” Lévai Jenő azt is megjegyzi, Eichmann ragaszkodott ahhoz, hogy egy 45 vagonos szerelvénynek 5 ezer embert kell szállítania.

Tegyük hozzá ehhez, hogy Lévai Jenőnek semmi indoka nem volt, hogy jóindulatúan elfogult legyen Endrével szemben. Mint újságírónak számos konfliktusa volt vele, mert a húszas években az Est-lapok hasábjain cikksorozatban támadta meg az akkor a gödöllői szolgabíró tisztét viselő Endrét. Ezért Endre őt 1944 őszén a nyilasok kezére juttatta és deportáltatta. Lévai Jenő becsületére válik, hogy ilyen előzmények után mint történész meg tudta őrizni tárgyilagosságát.

Ungváry Krisztián ma Romsics Ignác mellett a leginkább ismert és olvasott történész. Amikor e sorokat írom, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtártól azt az információt kaptam, hogy A Horthy-rendszer mérlege című könyvből hét példányt vásároltak. Egyet visszatartottak helybeni olvasásra, de a többi hat állandóan kikölcsönzött, és alig győzik nyilvántartani az előjegyzéseket. Éppen ezért érthetetlen, hogy egy ilyen jó nevű történész, akinek hadtörténészi teljesítménye elismerést érdemel, hogy hagyhatja figyelmen kívül a tudományos igényű történetírás elemi szabályait.

2013. március 18-án A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című mű kapcsán azt nyilatkozta a Népszabadságban, hogy mentálisan ott tartunk, ahol a németek 1965-ben. Talán az a kényszerképzet vezeti tollát, hogy neki kell bebizonyítania: bűneink bevallásában mi sem vagyunk alábbvalók a németeknél.

Pedig a példának tekintett német (és osztrák) penitencia is igencsak sok kívánnivalót hagy maga után. A Magyar Népbíróság 1946-ben Endrét, Bakyt és Jarosst halálra ítélte és kivégeztette. Ferenczy László csendőr alezredes, mint már említettük, összekötő tiszt volt Endre és Eichmann között. De mivel nem tudott németül, semmit sem kötött össze. Tevékenysége arra korlátozódott, hogy a kiszállított zsidókat regisztrálja, mégis felakasztották. Ezzel szemben Franz Novak, akinek feladata a szerelvények előállítása volt, tehát azonos terepen dolgozott Ferenczyvel, egy osztrák esküdtbíróságtól 1972-ben csupán hét év börtönt kapott. A legkirívóbb példa Franz Stangl esete. Mint a treblinkai haláltábor parancsnokának, 700 ezer zsidó halála szárad a lelkén, több mint másfélszerese a 437 ezer Auschwitzba hurcolt magyarnak. A Düsseldorfi Törvényszék 1972-ben életfogytiglani fegyházra ítélte, de elkövetett szörnyűségeiért nem rótt ki rá halálbüntetést.

***

Szerk. közlemény: az írás legvégén szereplő mondatban javítottuk a „több mint duplája a 437 ezer Auschwitzba hurcolt magyarnak” mondatrészt a pontos „több mint másfélszerese a 437 ezer Auschwitzba hurcolt magyarnak” megfogalmazásra, a szerző publikálás előtti kérését a publikálás után teljesítve. Diószegi Istvántól ezúton kérünk elnézést.