A „semmit rólunk nélkülünk” volt a diáktüntetések jelszava

„A februári egyetemfoglalás, amelynek alapvető célja a bázisépités lett volna, inkább bezárta a résztvevőket. Egyrészt a tiltakozás ilyen formája nem volt alkalmas a nyomásgyakorlásra, és nem kényszerítette válaszra a kormányt, másrészt a beszélgetések onnantól kezdve nem a kinyitásra vagy a koncepcióépitésre, hanem a szerzett bázis megtartására, önmaguk definiálására, a helyzet értékelése helyett a szerzett jogok megvédésére irányultak. Jól mutatta ezt, hogy gyakorlatilag 5-6 napig minden este az volt a téma, hogyan toborozzanak az egyetemen belül, ennek milyen szabályai legyenek, illetve saját házirendjükkel foglalkoztak az egyetemfoglalók. Azt pedig, hogy a hatodik, a felsőoktatás és az oktatás keretein túllépő pontról vitatkozzanak, ami definiálhatta volna a mozgalom irányultságát, több mint egy hétig halogatták.

Maga a tüntetéssorozat viszont korántsem mondható sikertelennek. Ez az eseménysor volt a rendszerváltás óta az első olyan pártokhoz nem köthető tüntetéssorozat, ami huzamosabb ideig folyamatosan nyomást tudott gyakorolni úgy a kormányra, hogy semmilyen külső pénzbeli, erőforrásbeli segítséget nem kapott. És sikereket is tudhat maga mögött a küzdelem, hiszen a tervezett tizenötezer állami férőhely többszöröse maradt meg a felsőoktatásban, enyhült a röghözkötés intézménye is, és az egyetemi autonomia csorbítása is sokkal enyhébb lett a tervezettnél. Azok a hibák, amiket a tüntetők elkövettek, senki számára nem voltak előre láthatóak, hiszen senki nem csinált elöttük még ilyet. Az pedig bizonyos, hogy a magyar politikai teret egy életre megváltoztatták. A közvetlen demokrácia, a vezetőnélküliség, a spontaneitás olyan új eszközei jelentek meg, amiket sokszor fogunk még viszont látni a következő években.”