L. Simon azt is írta, hogy bár előzetes egyeztetés nem volt a jogdíjak ügyében, igenis létezik nagy ívű kulturális koncepció, amelynek végleges formába öntése már a szakmai szervezetekkel történő, egyébként elindult egyeztetések során valósul majd meg.
Ez valószínűleg a politikai blabla kategóriájába tartozó kijelentés. Ahogy nyilván sokaknak, úgy nekem is vannak ötleteim, mit lehetne csinálni. Voltak is már, például a PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért – a szerk.), amelynek kidolgozásában én is részt vettem. Ezt 2011-ben megszüntették. De azzal is fontos lenne foglalkozni, hogy legyen több olyan zeneiskola, vidéken is,mint a kőbányai, amelyik kifejezetten könnyűzenei képzéssel foglalkozik. Kiépíteni a közösségi élményen alapuló zenetanulást, hogy ne csak elit művészt akarjunk nevelni a gyerekből, hanem olyan embert, aki szeret közösségben muzsikálni. És hát a magyar popzene külföldi képviselete, menedzselése is nagyon elhanyagolt terület. Magyarországon több mint húsz éve egyetlen kormánynak sem volt látomása arról, hogy ennek az országnak a kultúráját hogyan kellene tálalni, hogyan kellene ezt a szűk piacot tágítani. Egyébként nem is az az igazi baj, hogy alig tízmillióan vagyunk, hanem hogy ennek a tízmilliónak csak öt-nyolc százaléka engedheti meg magának, hogy koncertre, színházba járjon, könyvet vegyen... A franciák vagy a skandinávok már évtizedekkel ezelőtt kitalálták, hogy a popkultúra a legolcsóbb és leghatékonyabb kulturális kitörési pont. Nem a magaskultúra rovására támogatják a popot, hanem azzal párhuzamosan. Az erős hátszél nyomán pedig ma ott tartunk, hogy az európai piacon jelentős szeletet tudott magának kihasítani néhány nemzeti popkultúra is.
Nincs üzenetünk?