Gazsó L. Ferenc: A magyar sajtószabadság él és virul

Mit kezdenek a közmédia vezetői és a kormányközeli médiumok képviselői azzal a szituációval, amikor a szólásszabadság határairól és a médiában fellelhető értékekről kell nyilatkozniuk? A 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen egészen érdekes megúszási megoldási stratégiákkal találkozhattunk a Lőrincz Csaba sátorban megrendezett Szólásszabadság és érték a médiában című kerekasztal beszélgetés során, múlt pénteken.

Maksay Ágnes, az MTVA Kós Károly Kollégiumának alelnöke, a kolozsvári Video Pontes Stúdió vezetője a beszélgetés első megszólalójaként egy szívhez szóló és tanulságos történetet mesélt el arról, milyen küzdelmek árán lett belőle újságíró. Saját karriertörténetét a román cenzúra históriájába olvasztotta, amiből kiderült, hogy Romániában 1944-ben vezették be a szovjet cenzúra modelljét. A Sajtófőigazgatóságot 1947-ben állították föl, amelynek a központja két évtizeden át Bukarestben volt, és rendkívül kegyetlen intézkedéseket hozott. Az inspektorok ellenőrizték a vidéken dolgozó delegátusok munkáját, akiknek tilos volt például pánikot keltő dolgokról, balesetekről vagy más szerencsétlenségekről írniuk. Az állami cenzúrahivatalban a kisebbségek eredetileg „felülreprezentáltak voltak”: minden harmadik, negyedik hivatalnok magyar volt, viszont 1956 után ez az arány megváltozott, és háromszor annyi cenzor jutott egy magyar újságíróra, mint egy román kollégára.

1977-ben, az Írószövetség kongresszusán Ceauşescu meglepetésszerűen jelentette be a Sajtófőigazgatóság felszámolását, és a cenzúra eltörlését. A felelősség a kiadványok tartalmáért innentől kezdve a kiadó szervezetekre hárult. A szerkesztőségek viszont a Párt irányítása alá estek, amelyek rövidesen átvették a cenzúrahivatal feladatait. Maksay elmondása szerint a 80-as évek végére elég jó baráti kapcsolatba kerültek a főszerkesztők és a cenzorok, amelynek „következtében kialakult az erős öncenzúra, amit a mai napig nagyon nehezen vetkőznek le az újságírók” — fogalmazott Maksay. Csak 1989-ben léphetett az újságírói pályára, mert a rendszerváltás előtt Romániában csak az lehetett újságíró, aki rendelkezett párttagkönyvvel. Ő viszont erdélyi magyarként ilyet nem kaphatott.

Maksay a jelenkori állapotokat elintézte annyival, hogy „mindannyian tudjuk, hogy ma mi zajlik”. Annyit azért hozzátett, hogy a Freedom House 2012-es felmérése szerint a román sajtó részben szabad, az európai sajtószabadsági rangsorban hátulról a második. Maksay elárulta azt is, hogy „a román médiatörvényt nem mostanában fogják módosítani”. A kolozsvári újságíró szerint bonyolult kérdés, hogy mennyire szabad az erdélyi sajtó. Arra a kérdésre válaszolva, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) uralja-e a helyi magyar médiát, elmondta: az erdélyi magyar sajtóban a vélemények sokszínűen jelennek meg, a szólásszabadság a nézőkre és hallgatókra is vonatkozik, szóvá tehetik, ha kiegyensúlyozatlanságról van szó — mondta Maksay Ágnes.

Gazsó L.Ferenc az MTVA vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy a magyar sajtószabadság él és virul, hiszen a magyar Alaptörvényben szerepel a sajtószabadság és véleménynyilvánításhoz való jog — ezt óriási dologként értékelte. Az már egy másik kérdés, hogy a megvalósításban milyen deficiteket tapasztalhatunk. Szerinte a hiányosságokat részben az okozza, hogy „mi mindig a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságáról beszélünk, de van egy tájékozódáshoz való jog is, amiről több szót kellene ejteni”. A médiamunkások sok esetben nem szakszerűen tálalják az információkat, mert ma gyakran előfordul, hogy „keverednek a hír és vélemény elemek a műsorokban, amivel megfosztjuk a nézőket, az olvasókat és a hallgatókat attól, hogy szabadon és tisztán tájékozódjanak”. Gazsó egyenesen a demokrácia deficitjének nevezte a műfaji hibriditást, aki azt is elárulta, hogy az értékközpontúságot Magyarországon jelenleg a közmédia jelenti.

Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztő-lapigazgatója első hozzászólásában szellemes megjegyzéssel nyitott: „a nincsnek különböző fokozatai vannak, de a vannak is”, amit a Népszabadság tevékenységével igyekezett konkretizálni, ami a közelmúltban a címlapján hirdette, hogy Magyarországon megszűnt a sajtószabadság, de azóta is erőteljes kormányellenes kritikát fogalmaz meg. A főszerkesztő szerint emögött azt a lelki helyzetet kell felismernünk, hogy „amikor én mondhatom a magamét, sajtószabadság van, amikor a szavam kevésbé hatékonyan jut el az emberekhez, akkor nincs”. Borókai szerint a magyar oknyomozó újságírás hiányát nem érdemes a szólás- és a sajtószabadság megszűnésének számlájára írni, mert a háttérben egyszerű financiális okok állnak: „az oknyomozás semmilyen módon nem kifizetődő, mert nagyon jó, nagyon drága újságírók kellenek hozzá”, ráadásul egy jól sikerült tényfeltáró cikk az újságból egy egész hirdetői kört eltávolíthat, ahogy ez korábban megtörtént a Heti Válasszal is.

Jónás István, a Magyar Rádió vezérigazgatója a jelenkori magyar sajtó- és szólásszabadság kérdését a hitelességből kiindulva igyekezett megvilágítani. Jónás szerint egy rádiót a hallgatók akkor érezhetnek hitelesnek, hogyha sokféle hang, sokféle műsorban, sokféleképpen szólal meg benne. Ebből a szempontból a BBC az etalon, amely egyszerre kísérletező és konzervatív: folyamatosan új technikákat használ,és új műsorokat indít, de a jól bevált műsorstruktúrát nem bontja föl. Jónás szerint a Magyar Rádiónak is érdemes ezt a gyakorlatot követni, ha szeretne szavahihető lenni. „Ha a hallgatók évtizedeken át ahhoz szoktak hozzá, hogy egészkor kezdődnek a hírek, akkor továbbra is akkor fognak kezdődni, de mindeközben érdemes mindig új hangjátékoknak terepet adni” — mondta Jónás.

A mérések pedig azt bizonyítják, hogy a minőséget és a hitelességet értékeli a hallgató: nem véletlenül rendelkezik az RTL Klub és a TV2 mellett a Magyar Rádió a legnagyobb médiabefolyással a mai magyar médiapiacon. Jelenleg a magyarországi rádiózók 33%-át éri el a királyi rádió. A hét csatorna közül a Petőfi Rádió a leghallgatottabb, amelynek naponta már egymillió hallgatója van. Józsa szerint ez részben a kiváló zenei szerkesztőknek köszönhető, de annak is, hogy a Petőfi nemcsak zenei folyam, hanem ezen túl teret ad a változatosabb témákat érintő, kísérletező beszélgetős műsoroknak is. A rádió-igazgató levonta a következtetést: a Magyar Rádió az élő példa arra, hogy a közmédia is népszerű branddé tud válni.

Ezt követően a moderátor, Estefán Zsolt, az MTVA hírügynökségi szerkesztője kinyitotta a beszélgetést a közönség felé. Ettől az est afféle közönségtalálkozóvá alakult, de továbbra sem tudtunk meg semmi érdemleges, súllyal bíró gondolatot a szólásszabadságról és a média által közvetített értékekről. Maradt tehát Ceauşescu és a román cenzúra, a Heti Válasz megcsappant hirdetői köre, és Rákosi Mátyás, akinek a Petőfi, a Kossuth és a Bartók Rádió nevét és ősbrandjét köszönhetjük. Továbbá az a „nagyon hasznos tudás”, hogy „félrevezető”, „etikátlan” és „demokrácia-csorbító” újságíró vagyok, mert éppen véleményt fogalmazok meg egy tudósításban a tusványosi Szólásszabadság és érték a médiában című kerekasztal beszélgetésről. Ahelyett, hogy pusztán a száraz tényeket közölném: a Tusnádra meginvitált közmédiamunkások szerint remekül működik a sajtószabadság Magyarországon.