Elvesszük a pénzt vagy versenyt csinálunk – Chikán Attila három év gazdaságpolitikájáról

Balogh Ákos Gergely: Ön szerint melyek azok a kormányzati intézkedések a jelenlegi ciklusban, amelyek érdemben rontották vagy érdemben javították a magyar gazdaság kilátásait? Vannak egyáltalán ilyenek?

Chikán Attila: Ez nagyon átfogó kérdés. Ez a kormányzati ciklus egy nagyon nehéz helyzettel kezdődött. Amikor átvették az irányítást, akkor ha nem is példátlanul, de rendkívül nehéz helyzetben volt a gazdaság. Nagyon szépen látszik, hogy a magyar gazdaság visszaesése jóval a nemzetközi válság előtt elkezdődött. Lényegében 2006-tól kezdve minden mutatónk romlik – a versenyképességi vagy más puha mutatók éppen úgy, mint a növekedési ráta vagy például a foglalkoztatás. Egy hosszú-hosszú lejtőn voltunk 2009-ben. A Bajnai-kormány alatt ez a lecsúszás megállt, bár ez labilis állítás, mivel kicsi az összehasonlítási alap.

Mindenesetre a mutatók romlása 2009-ben megállt, a legtöbb pedig 2010-től emelkedni kezdett. Ez azt jelenti, hogy mind a magyar üzleti szféra, mind a nemzetközi közvélemény egyfajta fellendülésre számított. Ez hozzásimult volna a nemzetközi trendekhez – a gazdaságok növekedése 2010-től országonként nagyon különböző ütemben, de beindult. De 2011-től kezdve ismét romlanak a mutatók. Világossá vált, hogy a kormány a prudens gazdaságpolitika helyett néhány kiemelt mutatóra koncentrál, a politikai szempontokat pedig előtérbe helyezi a gazdaságiakhoz képest. Ezeket a politikai szempontokat is sokat vitatják bel- és külföldön egyaránt, de a gazdaságban sajnos világosan olyan intézkedéseket foganatosít, amelyeknek a politikai értelme még csak-csak látszik, de a gazdasági nem nagyon.

BÁG: Például?

ChA: Például ilyennek tartom a költségvetési hiány csökkentésére irányuló bődületes drive-ot, amelynek célja az volt, hogy kerüljünk ki a túlzott deficit-eljárásból.

BÁG: Nem volt ennek gazdasági racionalitása?

ChA: De volt. Azon az áron azonban nem, amit meg kellett érte fizetni. Persze az Európai Unió kényszerített is bennünket ebbe az irányba, az kétségtelen. Ebben nem volt szerencséje a Fidesz-kormánynak – ha néhány hónappal korábban kerül hatalomra, akkor az EU vélhetően elfogadta volna a magas költségvetési hiányra vonatkozó kezdeti tervet. Időközben viszont bekövetkeztek a dél-európai válságok és nem akartak még egy ilyet látni. Bekeményítettek és a kormány pofont kapott az első héten. Ezután még volt választás, de azt gondolom: nem egy jó utat választottak. Ennek volt az egyik eredménye a dafke hiánycsökkentés amely minden gazdasági ésszerűséggel ellentétben is hozott intézkedéseket.

Zulik Ákos: Az intézkedések mentek szembe az ésszerűséggel, vagy maga a hiánycsökkentési logika is téves?

ChA: Kellett a hiányt csökkenteni, de nem ilyen léptékben.

BÁG:  Viszont az örvendetes, hogy megúsztuk a túlzottdeficit-eljárás szankcióit. Ezzel ön is egyetért?

ChA: Persze. Azzal egyetértek, hogy ezt jó elkerülni. Viszont, ha nagyon mereven fogalmazunk, akkor is elmondható, hogy a hiánycsökkentés alternatív útja a növekedés. Ennek a kormány a szlogenek szintjén irányt is vett. Ki lehet nőni a költségvetési hiányt. Nem számoltam ki, de okos emberek mondják, hogy ha például a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlt vagyonát nem közvetlenül adósságcsökkentésre, hanem a gazdaságba forgattuk volna növekedésösztönző erőként, akkor az több szempontból jó lett volna. Nem így történt, ennek egyik következménye az, hogy ez a pénz egyszerűen evaporálódott a gazdaságban. Elpazaroltuk.

BÁG: Teljesen elpazarolódott vagy jó volt legalább az államadósság növekedésének megfékezésére?

ChA: Ennek látható haszna nemigen van. Tény, hogy az egyik lehetőség az adósság direkt eszközökkel való csökkentése, a másik pedig a növekedés ösztönzése. A kormány egyértelműen az első vonalat választotta, én pedig a másodikat tettem volna. Egyébként mindkettőre érvényes, hogy mindkét lehetőség intézkedések keverékéből áll és nem teljesen egysíkú. Ez a vita a hangsúlyokról szól.

ZÁ: Ha már növekedés: láttuk a májusban megjelent növekedési adatokat, amelyek az előző negyedévhez viszonyítva 0,7 százalékos növekedésről számolnak be. Mit jelent ez? Elkezdtünk kilábalni a válságból?

ChA: Egy adat alapján nehéz lenne magvas következtetést levonni. De a lényeg az – ahogyan a sajtóban többször megjelent –, hogy ez tulajdonképpen egy bázishatásnak köszönhető növekedés. Ha alacsony az időszaki mutató, akkor könnyű növekedést produkálni. Ha az előző év első negyedévéhez viszonyítunk – ami szintén legitim összevetés –, akkor még mindig csökkenést látunk. Nem lehet a növekedés beindulásáról beszélni, ugyanakkor ez egy jó adat az előző negyedévekhez képest. Semmilyen távolabbi következtetést nem vonnék le belőle. A világgazdaság fellendülni kezdett az elmúlt hónapokban, mivel öntik bele a pénzt – elsősorban a japán és az amerikai bankrendszerbe. Ez minden további nélkül hozhat ilyen növekedési mellékhatást, és nem azt akarom mondani hogy ez ne lenne jó. De a világgazdasági fellendülés igen törékeny, s így a magyar gazdaságpolitika igen kockázatos.

BÁG: Ez egy működőképes, saját magát a gödörből kirángató fellendülés?

ChA: Nem. Nem látjuk azokat a szerkezeti változásokat, amelyek megalapoznának egy tartósabb növekedést. Sem a növekedés tartósságát, sem annak mélységét nem látjuk. A növekedéshez egyrészt a reálgazdaságban kellene más jeleket látni, mint a fogyasztás és a beruházás. Másrészt roppant fontos – bár puha tényező – a bizalom, amely a jövőre vonatkozik és a beruházókat meg a lakosságot is költésre sarkallja. Persze még ennél is fundamentálisabb szerkezeti kérdések vannak a termelékenységgel és az ágazati összetétellel kapcsolatban – de legalább idáig el kell menni, hogy megnézzük: hogyan néznek ki a növekedést hordozó makromutatók. És ezekben nincsen olyan változás, ami miatt nagy optimizmusra lenne okunk.

ZÁ: Sokszor halljuk a szerkezeti reformok és a strukturális változások fontosságát. Hol kell ezt elkezdeni? Intézményeket, normákat, mit kell megváltoztatni a növekedéshez?

ChA: Amikor strukturális reformokról beszélünk, akkor az egyik értelmezésben a társadalmi struktúra, a nagy ellátórendszerek, mint egészségügy vagy oktatás átalakításáról van szó. A másik értelmezés pedig kifejezetten a gazdasági struktúráról, ágazati stratégiákról beszél, mint például a Széchenyi Terv. Ami az elsőt illeti, a kritika oka a múltban legtöbbször az volt – több kormányra érvényesen –, hogy nem mernek érdemben hozzányúlni ezekhez a rendszerekhez. Ha történnek is lépések a változások érdekében, azok bátortalanok és nem vonják be az érintetteket. Volt a Gyurcsány-kormány idején is egészségügyi reformkísérlet és oktatási is – komolyan semmi nem lett belőle. Ennek a kormánynak nem lehet felróni, hogy ne lenne koncepciója és bátorsága. Volt és van neki. Más kérdés, hogy mennyire lehet egyetérteni vele. A választóvonal itt van: Gyurcsányék belementek a refromkísérletekbe anélkül, hogy komoly elképzelésük lett volna a nagy egészről.

BÁG: Ön szerint nem esetleges ma is nagyon sok döntés?

ChA: De, nagyon sok döntés esetleges, de koncepció ettől még van. Ez nagyon fontos, mivel e sajátos páros mindkét eleme érvényesül. Az én mereven gondolkodó szakmai fejem ezt azzal indokolja, hogy az említett koncepció nem volt kidolgozva a választások előtt. Tudták mit akarnak elérni, de annak ellenére nem tudták, hogy ezt milyen lépésekkel valósítsák meg, hogy volt három évük felkészülni. 2008-ban és 2009-ben gazdaság- és társadalompolitikai programokat kellett volna csinálni, amelyeket a kormányzás átvételétől el lehetett volna kezdeni. Ilyen nem volt, s amennyire én tudom, ez tudatosan történt így. Arról is meg vagyok győződve, hogy még egy olyan nagy lépés, mint a manyup-államosítás is ad hoc döntés volt. Az ilyen kormányzási gyakorlat akadályozza azt, hogy az egyes lépéseket szakmai módon, hatásvizsgálatokkal, a következmények felmérésével valósítsák meg. Az más kérdés, hogy a kormány fel is vállalja: ő nem csinál ilyeneket.

ZÁ: Milyen gazdasági csoportokra, erőkre lehet alapozni a majdani növekedést? Milyen szerepet játszhatnak ebben a multik és milyet a kis- és középvállalkozások?

ChA: Ennek van egy társadalmi és van egy gazdaságszerkezeti része is. A kormány fejlesztési elképzelése lényeges részben a felső-középosztályra támaszkodott volna. Ezt szolgálta az egykulcsos jövedelemadó is – nem is a rendszer maga, hanem a bevezetés módja és a kulcs mértéke. Ez kifejezetten az említett réteget kedvezményezte, könnyű kiszámolni. Egyébként ez egy jobboldali kormánytól nem meglepő. Persze egy macska beleőrülne abba, ha meg kellene mondani, hogy a kormány gazdaságpolitikája jobb- vagy baloldali-e.

BÁG: Ezek a szempontok azért világszerte össze vannak keveredve. Persze Magyarországon különösen.

ChA: Számomra ez a sokat emlegetett ortodoxia, azaz a közgazdasági alapok szilárdsága szempontjából fontos: lehet és kell az aktuális politikai célokhoz igazítani a gazdaságpolitikát, de az alapvető elvek figyelembe vétele kötelező. Ha adott egy helyzet, akkor jobb- és baloldal gyakran kényszerül azonos, vagy nagyon hasonló lépéseket meghozni.

BÁG: Azért az igazodásban valamit segít jobb- és baloldal megkülönböztetése.

ChA: Pont ezért lehet nagyokat tévedni. A multik-nem multik kérdésére visszatérve: ez a kérdés így önmagában értelmetlen – egymás nélkül nincs jó gazdasági berendezkedés.

ZÁ: A kérdés nem az, melyiket válasszuk, hanem hogy melyiknek hol és milyen szerepe lehet.

ChA: A rendszerváltás után a multik hozták be ide a technológiát, a menedzsment-tudást és a tőkét. Több mint természetes, hogy ki is akarnak innen vinni pénzt. Az a kérdés: miként lehet olyan feltételeket teremteni, hogy érdemes legyen itt befektetni. Lényeges, hogy a multinak nincsenek érzelmei Magyarországgal kapcsolatban. Ha megéri itt hagyni a pénzét, akkor itt hagyja, ha nem, akkor nem.

ZÁ: Az értékteremtés és a foglalkoztatás kettősségét látva felmerül a kérdés, hogy miképpen lehetne termelékenyebbé tenni a kkv-szektort.

ChA: Természetesen. A szerkezeti probléma kulcsa két helyen van. A multik érdekeltek abban, hogy beszállítóik minél nagyobb része legyen helyi – feltéve, ha hozzák a szükséges minőséget. Erre számos cég jó példa: amikor idejöttek, még csak külföldi beszállítókkal dolgoztak, aztán fokozatosan kiépült egy szofisztikáltabb magyar beszállítói kör. Minek ötszáz kilométerről hozni azt, ami itt is előállítható? Ezek persze rendszerint nem a legfőbb lelkei a multik által gyártott termékeknek, de hát egy autóhoz vagy egy elektronikai termékhez csomó olyan alkotóelem kell, amely nem versenytényező. A beszállítók képzése ma világszerte nagyon nagy téma. A nagy összeszerelő cégek egy piramis csúcsán ülnek és érdekeltek abban, hogy partnereik leszállítsák a nekik szükséges termékeket megfelelő minőségben, mennyiségben, határidőben és választékban. Ezt kell megvalósítani.

ZÁ: Nincsenek visszaélések az alkuerővel?

ChA: Ne feledjük, hogy a multik nem engedhetnek a minőségből. Nagyon komoly versenyben vannak, nem engedhető meg olyasmi, mint például százezer autó visszahívása, ami azért olykor előfordul. Ennek a költsége horribilis, viszont minőségi hiba esetén muszáj megtenni. Sokszor úgy tekintünk a multikra, mint akik csak viszik ki a profitot, pedig komolyan helyt kell állniuk a világpiacon. A beszállítót ugyanakkor élni kell hagyni – tehát bizonyos mennyiségű profitot nála kell hagyni, különben nem fog tudni innoválni. Ez az innováció pedig jöhet éppen a multi nyomására – ha nem tudsz változtatni, akkor nem kellesz többé. A fogyasztók egyre inkább a komplex kiszolgálásban érdekeltek. A termékek és szolgáltatások folyamatosan épülnek össze – a komplex összeszerelő pedig komplex beszállítókban érdekelt.

BÁG: A nemzetközileg is sikeresnek tűnő startupok csak kis kirakatsztorik, vagy lehet jelentős hatásuk is a magyar gazdaságra, növekedésre? A Prezi és a LogMeIn kis ékszerek, vagy húzóerejük is lehet?

ChA: Azt gondolom, hogy lehet húzóerejük. Van itt egy fontos változás, ami még kevéssé ütött át Magyarországon, de létezik. Egy csomó olyan termék van, amely szolgáltatásnak is hordozója, például informatikai szempontból – ez nagyon nehezen illeszkedik a növekedést kizárólag termelésben látó szemlélethez. Az informatikában viszonylag erősek vagyunk – nem tudom, hogy mennyivel vagyunk jobbak Bulgáriánál vagy Hollandiánál, de versenyképesek vagyunk –, ezek a cégek pedig magas szellemi hozzáadott értéket állítanak elő. Ebben látok fantáziát, de ez egyelőre volumenben nem meghatározó. Azt olvastam, hogy az ilyen startupok egyik legfontosabb hatása, hogy elmennek tőlük az emberek és új cégeket alapítanak. A gazdaság egésze számára is fontos az ilyen cégekből kiinduló tudásdiszperzió. Ha ezt kockázati tőkével meg tudjuk támogatni, akkor az teljesen piackonform gazdaságösztönzés.

ZÁ: Aktuális magyar ügy az energiapolitika is. Mennyire fontos Magyarország számára az energetikai függetlenség? Kell erre összpontosítanunk?

ChA: Kezdjük talán 1995-tel, a Bokros-csomaggal. Akkor az energiaszektor privatizációja rengeteg vitát váltott ki. Ez a törekvés akkor is a költségvetési hiány csökkentésére irányuló politika része volt. Ahogyan az Orbán-kormány megkapta a kiváló ötletet a magánnyugdíjpénztárak államosítására, úgy Hornék megkapták az ötletet az energiaszektor kapcsán, hogy onnan lehet gyorsan pénzt csinálni. Akkor még volt mit eladni, és eladták. Ezt többféleképpen értékelik azóta is, több állítás fogalmazódik meg és valószínűleg mindegyikben van igazság. Az egyik szerint olyan rossz állapotban volt az energiaszektor, hogy a privatizáció által hozott technológiai váltás nélkül régen nem lenne áram Magyarországon. Az alternatív álláspont szerint a korszerűsítésre más megoldást is lehetett volna találni és nem lett volna szabad eladni. Az majdnem biztos, hogy olcsón adtuk el – ez van, ha valaki kimegy a piacra és öt perc alatt akar megszabadulni portékájától.

Ez egy ellentmondásos dolog, de mindenesetre kialakult egy ilyen struktúra, később pedig legalábbis kettévált az energiaszektorral foglalkozók köre. Az egyik szerette volna azt látni, hogy verseny van az energetikában és további piacliberalizációt sürgetett – ami részlegesen meg is valósult. De hát még az intézményi szintű szétválasztása sem történt meg az MVM üzletágainak. Egy félmegoldás közepén vagyunk. Nem tudom, mi lett volna privatizáció nélkül – az viszont valószínű, hogy a félmegoldás sosem előnyös. Valóban magasak az energiaárak Magyarországon. Az egyik oldal szerint ennek a liberalizáció hiánya, a másik szerint pedig a multik haszonlesése az oka

ZÁ: A két állítás talán egyszerre igaz: a verseny hiánya miatt lehettek ekkorák a haszonkulcsok.

ChA: Pontosan. A különbség a két oldal között a megoldásban van. Az egyik az, amit az Orbán-kormány tesz: rátenyerelünk a multikra és elvesszük a pénzt. A másik megoldás pedig, hogy versenyt csinálunk.

BÁG: Ön szerint a rezsicsökkentés mögött van a kézzelfogható politikai célon kívül más akarat, például valamiféle kiszorítási szándék?

ChA: Ebben nem vagyok biztos. A politikai érv nagyon erős. Meg kell hagyni, hogy ez az elgondolás politikailag zseniális – mert akármi is lesz az eredménye, a kormány mindenképpen jól jön ki belőle. Amennyiben tényleg csökkennek az árak, akkor „mindenki jól jön ki”. Ha viszont nem csökkennek az árak, akkor lehet szidni a csökkentést elszabotáló „rohadt multikat” – ahogyan az el is kezdődött, egy csomó ilyen cikk jelent meg. Ez tényleg egy háború és most az energiacégek nagyon negatívan szemlélik a dolgokat. Egyrészt jelentősen csökken az elérhető jövedelmük, ebből következően a fejlesztési források is, amiből később komoly zavarok adódhatnak. Másrészt nem várt hatásai is vannak: például kivonultak a civil szféra támogatásából.

BÁG: Az egykulcsos adó kedvezményezettjei tipikusan nagyvállalatok jól fizetett dolgozói. Ennek fényében ön szerint miként hatott az ország versenyképességére? Segített ez érdemben?

ChA: Nem segített érdemben, de ennek nem az egykulcsosság az oka. Ha tartalmas választ akarok adni, akkor két dologhoz kell visszatérni. Kiragadva nem lehet mit mondani egy intézkedés jóságáról. Az egykulcsos adó lehet jobb és rosszabb is attól függően, hogy milyen környezetben vezetik be. Ez az egyik alap. A másik alap pedig az, hogy sokszor hivatkozzuk a Tárki magyar társadalom értékszerkezetére vonatkozó felméréseit. Ez nemzetközi összehasonlításban mond valamit arról, milyenek vagyunk. Ha a gazdaságpolitika ezt nem veszi figyelembe, akkor mellényúl az intézkedésekkel. Olyan magatartást feltételez az emberekről, amit nem fognak mutatni, mert nem „olyanok”.
Ezen az alapon gond van az egykulcsos adó bevezetésével. Azáltal, hogy alacsonyabb lett a jövedelemadója, ez a felső-középosztályi réteg nem kezdett beruházásokba, nem indította be a növekedést. Ennek legalapvetőbb oka a bizalomhiány, amiről sok szó esik sok szempontból. Ha beszélgetek vállalati vezetőkkel, ők döntő részben nem azt mondják, hogy a pénzhiány miatt nem ruháznak be. Azt mondják: azért nem ruháznak be, mert nincsen piac, nincs bizalom a kereslet felfutásában.

Sokak szerint vannak kihasználatlan kapacitások a gazdaságban. A beruházások növekedésére a fogyasztás növekedése esetén azért sem lehetne rövid időn belül számítani, mivel egy jó darabig a meglévő kapacitásokat töltenék fel. Legfeljebb pótolnák vagy cserélnék a termelőeszközöket. Nyilván vállalkozónként és iparáganként más és más a helyzet, de van ilyen hatás. Miután az egykulcsos adó bevezetésére épülő gazdaságpolitika bizonytalanságot hordozott és a magánnyugdíjpénztárak államosítása hatalmas bizalomvesztést okozott, a célzott vállalkozói réteg – képletesen – nekiállt Svájcba vinni a pénzét a beruházások helyett. Ezért vesztett célt az egykulcsos jövedelemadó, miközben jókora lyukat ütött a költségvetésen. A szükséges pénzt máshol kellett megtalálni – rengeteg eszközzel torzítjuk a gazdaságot a hiány mérsékelten tartásáért.

BÁG: És a fogyasztás visszaesését nem fékezte az egykulcsos adó? Ahogyan esetleg a magánnyugdíjpénztárak államosítása is jó lehetett legalább az eladósodás megfékezésére...

ChA: Ha ez a réteg növeli a fogyasztást, akkor az a luxus- vagy ahhoz közeli termékeket érinti. A napi fogyasztása szempontjából édesmindegy, hogy 16 vagy 40 százalék az adókulcs. Így a fogyasztásnövelő kiadás elenyésző.

BÁG: Hogyan értékeli a családi adózást? Az adózás által teremtett költségvetési lyuk ezzel együtt éri el az 500 milliárd forintot. Ez pedig már az alacsonyabb jövedelműekre is igaz – bruttó 280 ezer forintos keresetnél még nem a luxusfogyasztás dominál.

ChA: Ott meg a megtakarítás mértéke kevés. Biztos van ennek hatása, de kicsi. Nem érvényesül a tőke támogatásán keresztül munkahelyeket teremtő gondolkodásmód. A gazdaság bepörgetése nem történik meg, pedig ez a tartós növekedés alapja. De azt egy pillanatig nem vitatom, hogy sokan jól jártak a családi adózással. És az is simán lehetséges, hogy ennek hiánya esetén még inkább visszaesik a fogyasztás. Ezek azért érdekesek, mert az egykulcsos adó valódi funkciója tényleg a növekedés beindítása lett volna.

ZÁ: Ön szerint lesz-e az eddigi kampányidőszakokhoz hasonló ígérgetés 2014 tavasza előtt? Hogyan számol el a kormány és mit tud ígérni az ellenzék?

ChA: Az elmúlt egy hónapban meghallgattam a VOSZ kibővített elnökségi ülésén Mesterházy Attilát és Lázár Jánost, illetve ott voltam az Együtt 2014 kampányának meghirdetésén is. Ezekből a programokból még nem jön ki egy véres kampány. Ma még mindegyik azon a szinten van, hogy „azt kell csinálni, amitől jó lesz”. Ez persze érthető – ha valaki a kelleténél hamarabb jön ki az aduásszal, akkor ráfázik. Nehéz a kérdésre válaszolni, mivel a programok ugyan nem egyformák, de nincsenek még olyan markáns állítások, amelyek meghatároznák.

ZÁ: A mostani körülmények között lehet-e konkrét, direkt ígéreteket tenni választói csoportoknak? Lehet-e nyugdíjemeléssel kampányolni, vagy kormánypártként kompenzációt adni a nyugdíjasoknak?

ChA: A sorok között kikandikálnak kedvezményezési szándékok, köztük a nyugdíjemelés is. Ez utóbbi a magyar demokrácia meghatározó eleme, ennek hosszú hagyománya van. Ezt nem is érdemes kifogásolni, hiszen világos hogy technikailag nem lehet másképp választást nyerni. Bízzunk abban, hogy mérsékeltebb lesz az ígérgetés a korábbiaknál. Az ígéretek teljesítésének korlátot állít a gazdaság – az pedig látható, hogy a 2010-es nehéz helyzetből 2014-re nem lehetett egykönnyen növekedést elérni.