Sok mindennel elbír a nyugati demokrácia, de a ketyegő nyugdíjbombával nem tud mit kezdeni

Tegnap lemondott Sébastien Lecornu, Emmanuel Macron francia elnök három éve tartó második ciklusának ötödik miniszterelnöke. (Élisabeth Borne, Gabriel Attal, Michel Barnier, François Bayrou – íme a négy név, akiket Magyarország négy Franciaország-szakértőjén kívül mára mindenki elfelejtett.) Lehet a francia bénázáson röhögni, lehet Európa kettes számú motorjának látványos hanyatlásán sírni. Lehet Emmanuel Macront okolni azért, hogy igen rosszul időzítette – a tavalyi EP-választás utánra – az előrehozott nemzetgyűlési választást, s ráadásul a baloldallal való összefogással a Nemzeti Tömörülés ellen ellehetetlenítette egy stabil parlamenti többség kialakulását. Lehet a bukás okát a közvetlen okban látni – abban, hogy az aktuális miniszterelnök aktuális kormányába szánt miniszterek látványosan nem tetszenek a parlamenti pártoknak.

Nem valamiféle köpcös autokrata ármánykodásainak következtében, és meglepő módon még csak nem is Putyin miatt van válságban a nyugati demokrácia. Hanem azért, mert olyan problémát kellene megoldania, amire nincsenek többségképes megoldások: az egész Európát sújtó nyugdíjválságot, ami az ész nélkül költekező Franciaországra omlik rá először, de szépen lassan elér majd mindenkihez, aki nem gondolkozott előre. (Sovány vigasz: hozzánk fog a legkésőbb elérni, mert a magyar nyugdíjrendszer Európában a legfenntarthatóbbak közé tartozik – de hozzánk is el fog érni.)

A probléma lényege a következő: kevés gyermek és sok, ráadásul a világszinten kiváló európai egészségügyi ellátásnak köszönhetően tovább is élő idős mellett az állami nyugdíjrendszerek jelenlegi egyensúlya nem fenntartható. A problémát rá lehet terhelni nyugdíjcsökkentés révén az aktuális nyugdíjasokra –

Rá lehet terhelni a nyugdíjszámítási képlet rontásán keresztül a közeljövőben nyugdíjaskorba lépőkre – politikailag szintén nem bölcs, mert az összes leendő nyugdíjas együttvéve szintén nagy és fontos szavazói csoport. Rá lehet terhelni a nyugdíjkorhatár és a nyugdíjjárulék emelése, vagy az állami rendszerbe való befizetés mellett a magánelőtakarékosság erőltetésén (értsd: bújtatott nyugdíjjárulék-emelés) révén szintén az összes leendő nyugdíjasra, a probléma ezzel hasonló. El lehet kártyázni az állami nyugdíjkasszát a nemzetközi pénzpiacokon, hátha az ott elérhető hozamok kiegyensúlyozzák a demográfiai egyensúlytalanságot – de a leendő nyugdíja az utolsó dolog, amit a lakosság jelentős része a tőzsdén szeretne látni, az ebben hívő liberális pártok társadalmi támogatottsága ennek megfelelően alakul. Valamint be lehet söpörni a problémát állami költségvetésekben a szőnyeg alá, s mivel az állami költségvetés nem szavaz, ez most a megoldás Európa legtöbb sarkában –

a felpúposodás pedig horribilis költségvetési hiányok, elszálló államadósság vagy az összes többi szektor alulfinanszírozottságának formájában jön el. Németország szövetségi szintű adóbevételeinek harmada a nyugdíjkassza kiegészítésére megy. Nem csoda, hogy gigantikus hitelfelvétel nélkül alig volna hely a német költségvetésben érdemben bármi másnak – ahogy az sem csoda, hogy a nyugdíjreformot halogatják, ameddig csak lehet.

Merthogy Franciaországban látjuk, mire képes ilyenkor a nyugati demokrácia: lefagyni.

És ez így megy tovább a végtelenségig, mert kicsi és népszerűtlen dolgokat lehet csinálni a nyugati demokráciában, de nagy, húsbavágó népszerűtlen dolgokat alig. Csehországban az egyébként kifejezetten racionális programmal induló, Andřej Babiš-féle ANO most nyerte meg a választásokat a nyugdíjkorhatár 67 évről 65 évre való visszacsökkentésének programjával. Az európai demokrácia közönsége lehetetlen dolgokról továbbra is szívesen álmodik.

Nincs válaszom arra a kérdésre, hogy „akkor mi legyen”. Járadékos olajállamokon kívül másoknak kényelmes megoldásuk a helyzetre nincsen; a világ szegény részében egyszerűen alacsony vagy nem létező nyugdíjak jelentik a megoldást, Kínának pedig olyan szempontból szerencséje van, hogy nemrégóta fejlett ország csak, lakossága nincs hozzászokva egy jól kiépült nyugdíjrendszerhez, ami növeli a vezetés politikai mozgásterét.

Különben egy nagy macroni Franciaország lesz lassan az egész demokratikus világ: támolygó gólem, impotens óriás. Igazán nagy kár lenne érte.

Nyitókép: Ludovic MARIN / POOL / AFP