Az államfő közismertnek nevezte azt a tényt, miszerint „évtizedekig tartó kényszerű hallgatás övezte a több mint félmilliónyi »malenykij robotra« hurcolt magyar sorsát, a Mindszenty-pert, a kékcédulás választásokat, a recski tábort, a kitelepítéseket és megannyi mást”.
Áder János emlékeztetett arra: évtizedeken át ellenforradalomnak kellett nevezni 1956 forradalmát. Ezzel kapcsolatban feltette a kérdést, hogy „ez nem okozott-e emlékezetvesztést a közösség életében”, mert „az emlékezethiány legsúlyosabb formája az, amikor már azt is elfelejtjük, hogy voltaképpen mire is kellene emlékeznünk”. Hozzátette: „természetesen nem hiszem, hogy ilyen súlyos volna a helyzet. Történettudományunk és történelemszemléletünk sokkalta szilárdabb lábakon áll ennél”.
Az államfő szólt arról is: azt ugyan mindenki tudja, hogy 1939. szeptember 1-jén megindultak a német tankok Lengyelország ellen, arról viszont már csak kevesen beszélnek, hogy ezután bő két héttel a szovjet Vörös Hadsereg is Lengyelország ellen indult. Áder János felidézte Andrzej Wajda Katyn című filmjét, amelynek egyik jelenetében a menekülők két hulláma ütközik egymásnak, az egyik csoport a Vörös Hadsereg elől, a másik a Wehrmacht elől menekül. Mint mondta, „a jelenet szívszorítóan példázza a történelmi kiszolgáltatottságot. Vannak pillanatok, amikor már nincs hova futni”.