A szabadságról – Az én '56-om

Kevesebb fát az erdőben

1956 októberében kilenc és fél éves voltam, akkor ősszel kezdtem a 4.osztályt. Addigra a legteljesebb szellemi kettősség jellemezte az életemet: mást hallottam otthon és mást tanítottak az iskolában. Láttam, ahogy a szüleim méltatlan anyagi-erkölcsi-vallási helyzetbe kerültek a szocializmus betörése révén, hogy tanulatlan, sokszor rosszindulatú és primitív emberek döntenek mindenben. A külvilág viszont azt hirdette, hogy a horthyzmus népnyúzó rendszer volt, amely háborúba taszította az országot: az igazi erő a munkásosztályban van, a proletariátus a társadalom vezető ereje, az értelmiség pedig csak púp a nép hátán. Azt hittem és vallottam, amire a szüleim tanítottak, és azt mondtam, amit az iskola elvárt tőlem.

Papa a proletárdiktatúrát egyszerűen diktatúrának minősítette és szenvedélyesen szidta a rádióból ömlő propaganda-szövegeket. Különösen utálta a szinte artikulálatlanul üvöltő Marosán Györgyöt és a mindenki által utolsó féregnek tartott Gerő Ernőt. Ugyan nem rágták a szánkba minden egyes nap, de egyértelmű volt, hogy a lakásunk védőbástyáin kívül nem volt szabad arról beszélni, ami otthon elhangzott. Édesanyám mindig gondosan zárta az ablakokat. Szidni, kritizálni a rendszert csak halkan, otthon lehetett, a házmester, egy valamit meghalló szomszéd, egy rosszakaró munkatárs potenciális veszélyt jelentett. „Az én elveimnek ezek nem társai” – mondta mindig édesapám, akinek szájából az elvtárs megszólítást soha nem hallottam. 1951-ben pert vesztett az állammal szemben, és az irgalmatlan adókötelezettséget csak úgy kerülhette el, ha megfogadja a jó tanácsot: „Művész úr, melósnak kell menni!”

A másik intelem előtt azonban képtelen volt meghajolni: „Valami korszerűbb képet kellene festeni, például munkásasszonyt, és kevesebb fát az erdőben.” Hogy békén hagyják, teherautót kezdett vezetni az Elektromos Műveknél. Ő rajzolta-festette a különböző ünnepi alkalmak plakátjait és azok szövegeit, például: „Előre a nemzetközi munkásmozgalomért”, „Éljen a szocialista országok megbonthatatlan testvéri szövetsége”, Éljen a párt”, „Előre a lenini úton”, Előre az ötéves tervért”. Mama hosszú évekig mosta-festette a szörnyű barna, melós ingeket, amiben járnia kellett. A gallér szélére belülről merevítő lapocska került, így valahogy formatartó maradt, utalva a hajdani szebb időkre. A boltokban mindenből hiány volt, de pénze sem volt senkinek vásárolni, így a minden héten újrafestett ingeket meg kellett becsülni. Ahhoz képest persze, hogy minden magántulajdont egyetlen éjszaka alatt államosítottak, a lakásokba idegeneket költöztettek, sokakat Recskre, Hortobágyra telepítettek – ezekhez képest a szüleim alig vesztettek valamit, csak a teljes korábbi életüket, munkájukat, anyagi biztonságukat. Jövőképüket egyedül a bátyám és én jelentettük, mi mégsem láttuk őket soha elkeseredettnek, bár meglehet, hogy nem volt szemünk a látáshoz.

Papa pár száz forintot keresett, fizetése a hónap közepére mindig elfogyott és kölcsön kellett kérni. Emellett pedig, hogy ne haljunk éhen, fémet gyűjtött. A teherautóval jártában összeguberált fémhulladékokat, egy fémöntő műhelyben pedig fizettek érte egy keveset. Sokszor vitt magával, ilyenkor csodálkozva bámultam, ahogy az alumínium-darabok kanál formában megolvadnak, lehűlés után pedig készen kifordulnak. Gyerekként természetesnek éltem meg, hogy megyünk a fémeshez: a szemem előtt készült a szocializmus közétkeztetésének alumínium egyenkanala, szár végén hat darab pici dudorral. Apám többnyire éjjel festett, titokban, feketén adta el képeit fillérekért, keze állandóan püffedt volt, az ujjbegyei tele voltak mély repedésekkel és sebekkel a fémguberálástól.

Fél tíz után hét perccel

1956. október 23. keddi napra esett, ekkor is a fémesnél jártunk. Hazafelé tartottunk, amikor a Fővárosi Állatkertnél le kellett szállni a troliról. Szürkület volt, úgy 5-6 óra felé járhatott. Tízezrek gyűltek össze a Hősök terétől egészen az Ajtósi Dürer sorig: a hatalmas tömeg látványa fantasztikus hatású volt. Meghallottam, hogy a Bem szobornál nagy tüntetés van. Furcsa módon senki sem aggodalmaskodott, hogy mi lesz ezek után: a sok egyenszürke ember megszínesedett, mosolygott és fennhangon szidott mindent. Lassan elsodródtunk a Sztálin-szoborig, az akkori Gorkij fasorig, majd megálltunk az akkori SZOT-székház előtt.

Joszif Sztálin szobra nem volt emberi léptékű, és nem csupán a méreteit tekintve: ez a gigantikus emberalak a magasból figyelt, utasított, porba alázott és megfélemlített. Pszichés hatását jól példázza, hogy egyszer a mamával arra sétálva, mint a magas templomtornyok előtt, véletlenül automatikusan keresztet vetettem a kolosszus előtt. Szörnyen megijedtem és körbepillantottam, hogy vajon ki láthatta a tettemet. Keresztet vetni ugyanis csak titokban illett, ezért a mai napig rettenetesen becsülöm édesapámat, aki minden egyes alkalommal láthatóan megemelte a kalapját a templomok előtt.

A SZOT-székház a szakszervezetek országos tanácsának központi irodáit jelentette. Valódi szakszervezet persze nem volt, a tisztségviselők megbízható pártkatonák voltak, akik átlátszó lózungokkal hajtották a dolgozókat a munkaversenyekben elérendő 150-200 százalékos tervfeladatok felé. Az épület lényege a mai napig megmaradt, csak az akkori hatalmas vörös csillag hiányzik a homlokzatáról. Amikorra odaértünk, a csillagot már lefelé rugdosták. Nehezen és lassan ment, de amikor egy-egy darab lerepült a magasból, az emberek hatalmas ujjongásban törtek ki. Szemben vele felkapaszkodtak a Sztálin-szobor nehéz kőcsizmájára, majd kötelekkel kezdték húzni-vonni a monstrumot, de az nem mozdult meg. Órák teltek el, közben szépen lassan araszoltunk hazafelé. Az Ajtósi Dürer sorig jutottunk, amikor tomboló üdvrivalgásra néztünk vissza: ott hátul egy sötét, hatalmas árny eldőlt. Édesapám ekkor rám nézett és azt mondta, nézzem meg az órámat, mert ez egy történelmi pillanat. Fél tíz múlt hét perccel.

*

A Dózsa György útra kijutva teherautók zúgtak el mellettünk, rajtuk boldogan kiabáló emberekkel: „..aki magyar velünk tart.., ruszkik haza.., semlegességet..”. Hazatérve papa a szomszédoktól megtudta, hogy a Rádiónál már lőnek is. Akkoriban a rádió volt az egyedüli hírforrás, az újságokban a Szovjet Kommunista Párt esedékes kongresszusairól és az itteni pártkongresszusok dicső határozatairól esett csak szó, a valódi hírszolgáltatás „szünetelt”. A szüleim izgatottak és nagyon aggodalmasak voltak. Mama szerint minden háborúnál rosszabb a belforradalom, mert az ellen nincs hova menekülni – ő csak tudta, hiszen 1910-ben született és '56-ig már minden előfordult ebben az országban.

A másnap izgalmasan indult: közlekedés hiányában mindenki otthon maradt, mint vasárnap. Bőszen és már normális hangerővel hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, amelyben aztán volt minden; szabadságharcosok, átálló honvédség, szétlőtt rádió, Mindszenty kiszabadítása. Rögtön megszólaltak addig sosem hallott külföldön élő kibicek, mindenki azt a benyomást keltette az emberben, hogy a világ csak ránk figyel és szeret. Régi pártok régi emberei szónokoltak, mintha a föld alól bújtak volna elő. Felfigyeltem egy, a korábbiaknál jóval emberibbnek tűnő hangra is, Nagy Imréére.

Valójában azonban nem sokat tudtunk arról, hogy mi zajlik a városban. Nekünk, gyerekeknek fogalmunk sem volt arról, hogy a Köztársaság téren és a Parlamentnél mennyien meghaltak, nem láttunk brutálisan meglincselt ávósokat, vérbe fagyott orosz katonákat az út mentén. A fegyverropogás hangfoszlányai viszont elértek a Thököly úti otthonunkig és azt is hallottuk, hogy a közeli Péterfy kórház tele van sebesültekkel. Papa egy nap aztán bement dolgozni és majdnem nem jött haza többet: a Kossuth térről kanyarodott volna be egy kisebb utcába, amikor egy orosz tank utána lőtt egy sorozatot.

Az első igazi hangulati fordulat akkor következett be, amikor bejelentették, hogy a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet alakulatok kivonulnak. A győzelmi szólamokat a nyugati világ elismerése kísérte, mindenki félve bár, de bizakodott. Az ország semlegességében kezdtünk gondolkodni, ízlelgettük a szót: szabadság.

*

November 4-én félelmetes hangra ébredtünk. Úgy hajnali fél öt lehetett, amikor a Thököly út nagy kockakövein az egyre erősödő, csikorgó morajlás fülsiketítő fémes csattogássá fokozódott. Már nem tudom, ki mondta ki elsőként: „itt vannak az oroszok”. Gyomorszorító volt. A csikorgást hangos lövések, sortüzek követték, édesanyám pedig hamar döntött: megyünk a pincébe. Abba a pincébe, ahol '44-ben az egyéves bátyámat szorongatva hónapokig bujkált a bombázások alatt, az arcát korommal elcsúfítva, hogy az orosz katonák ne erőszakolják meg. Míg mások befalazták a fiatal nőket előlük, akadt olyan lakó, aki sosem jött fel többé abból a pincéből. És az oroszok most megint lőttek.

Az egész háromemeletes ház megmozdult, kinyitották a szenes-fás pincék melletti nagyobb, légoltalmi óvóhelyeket is. Ezek nem földesek voltak, hanem le voltak rendesen burkolva, világítás helyett gyertyákat gyújtottunk és matracokat, plédeket cipeltünk le. Tulajdonképpen érdekesnek tartottam az egészet: együtt a sok ember, rengeteg gyerek, kártya, könyvek, földön alvás – nagy kalandnak ígérkezett. Semmink nem volt, csak a mamám által nyáron befőzött pár üveg cseresznyebefőtt, de mások sem álltak jobban, mindenki hasonló cipőben járt, az emberek viszont segítették egymást. Nincs olyan emlékem, hogy éhes lettem volna, vagy bármiben hiányt szenvedtem volna.

A következő napok zaklatottan teltek. Egy héten át folyamatosan a pincében kellett lennünk, a férfiak néha kimerészkedtek kenyeret szerezni, egyiküket le is lőtték hazafelé jövet. Suttogva beszéltek arról, hogy halottak vannak az utcán és a Keleti felől orosz tankokból lövik a Thököly utat. Hiába mondták a Szabad Európában: a világ nem hagyja, hogy eltapossanak bennünket az orosz tankok, hiába vizionált bárki a segítségünkre rohanó ENSZ-csapatokról. Lassan mindenki rájött, hogy itt a vége. Egy új hang jelent meg a rádióban, Kádár Jánosé. Erősödött a régi propaganda szöveg: „felszámolták az ellenforradalmi gócokat, a segítségkérésünkre bevonuló, testvéri szovjet csapatokkal együtt...” Ismét halkra fogtuk a beszélgetéseket és a rádiót, felköltöztünk a lakásba.

*

Döntés, szabadság

Amikor kiléptünk a Thököly útra, mindenhol kövek, törmelékek voltak, és a Dózsa György útnál egy kiégett orosz dzsip állt, benne egy feketére égett orosz kiskatona holtteste füstölgött. Papa egy reggel, amikor hazatért a munkából, berakott minket a teherautó vezetőfülkéjébe. „Látnotok kell, hogy emlékezzetek” – mondta, majd lassan végighajtott az Üllői úton. Az egész város romokban hevert. Sok ház leomlott, az egyiknél, mint valami óriási, groteszk díszlet, a lakás fele megmaradt a lógó fürdőkáddal és a törülköző tartóval. Ott volt félbevágva egy család élete. Egy szót sem szóltunk, nem volt mit kérdezni. Az „oroszok” szitokszó lett az életemben.

Suttogták, hogy keresik azokat, akik bármiben részt vettek. Suttogták, hogy ez meg az elmegy, mert még nyitva a határ. A Szabad Európán keresztnéven keresték egymást az emberek, az üzenetküldés hónapokig, de lehet, hogy évekig eltartott. Kristálytisztán emlékszem arra az estére, amikor órás szomszédunk feleségével és lányával átjött hozzánk és beavatta szüleimet, hogy másnap reggel 7-kor indulnak Nyugatra. Emlékszem annak a pirítósnak az ízére, egy falatnyi velővel a tetején – hogy velős csontot vajon honnan szerzett édesanyám, a mai napig rejtély – amit együtt ettünk meg akkor velük. A teherautóba mi is befértünk volna, a szüleim azonban nem tudták és nem akarták elhagyni családjukat és hazájukat.

November közepétől aztán újra beültünk az iskolapadba. Mi, diákok a padokra Kossuth-címereket véstünk, egészen addig, amíg decemberben leállították, mondván, csak a tanulásra lehet koncentrálni, a címereket pedig eltüntették. Ünneplés természetesen soha nem volt egészen 1990-ig: én úgy tanultam, hogy ’56 a csőcselék, a börtöntöltelékek, a lázadó hőzöngők ellenforradalma volt, amelyet a testvéri szovjet csapatok segítségével sikerült hősiesen leverni. A tankönyvekben kizárólag ávós hullákkal sokkoló képekkel találkoztam, halott egyetemistával soha. Évekkel később halottak napján a barátnőmmel a Fiumei úti temetőbe mentünk, amely telis-tele volt gyermekeiket gyászoló párokkal. A rengeteg gyertyától a temető fényárban úszott, majd úgy hat óra körül a rendőrök nagyon durván kizavartak mindenkit. Hittanra titokban járhattam, október 23-án pedig mindig rendőri készültség volt az országban.

*

Alapvetően másképp alakult volna az életünk, ha disszidálunk. Valószínűnek tartom, hogy édesapám csak nyert volna külföldön, mint meghurcolt, szegény magyar festő, aki a családjával menekülni kényszerül a diktatúra elől. A kezében rejlett megélhetésünk és szabad életünk ígérete, de ők mégis másképp döntöttek.

Örök érvényű kérdés, mit jelent szabadnak lenni: egy eszme, netán a döntés szabadsága áll-e mindenek felett. Az emberek bő ötven évvel ezelőtt a gondolat szabadságát szerették volna megélni, és ezt az ország semlegességében képzelték el. Emellett pedig akkora nyomorban éltek, hogy biztosan anyagi vonzata is volt az elkeseredettségnek. Nem lehet elfogadni, megszokni, hogy állandóan hazudni-tagadni kelljen, különben elvisznek valahová, és roncsként, vagy sehogy sem kerülsz elő. A szüleim minden pátosz nélkül emberi életet szerettek volna, megfélemlítés nélküli biztonságot.

A szabadság, mint eszme, lecsupaszodott. Ők végigélték az I. világháborút, a Kommünt, Trianont, a II. világháborút, azok minden manipulált szövegével együtt. Kitanulták, hogy a szabadság a hétköznapokban egyszerű. Beszélhetek, dolgozhatok, tervezhetek. Nem voltak zászlóvívők: az, hogy kiből és mikor lesz hős, a puszta véletlen műve. Akkor, amikor a helyzet olyanná válik, hogy dönteni kell, a döntést az ember a saját belső, morális elköteleződése révén hozza meg. Akaratlanul hőssé válhat, bár soha nem akart az lenni. 1956-ban sok ilyen ember halt meg.

*

Az '56-os emlékeit elbeszélő édesanyám kérését tiszteletben tartva egyes szám első személyben írtam meg a történteket.