„Az absztinencia egy tök jó cél, csak nem mindenkinek” – mondta Sárosi. Kifejtette: az ellátórendszernek a drogfüggőket nemcsak a leszokás, de a használat közben is segítenie kell, többek között a tűcsereprogramokkal, a kórházakban gyógyszeres helyettesítő terápiával. „Az ártalomcsökkentés a drogstratégia mostohagyereke” így a tűcsere, a HIV-szűrés és tanácsadás sem került bele a stratégia szövegébe. Sárosi Péter ugyanakkor ezeket különösen fontos kérdésnek tekinti. „Nagyon gyakori, hogy a HIV-fertőzöttek már csak a végső stádiumban szereznek tudomást betegségükről, pedig korai felismerés esetén kezeléssel megakadályozható a betegség továbbterjesztése”. Elmondta: a fővárosi tűcserét végző szervezetek és programok jelentős részétől az utóbbi évben teljes egészében megvonták az állami támogatást a költségvetés nehéz helyzetére hivatkozva.
Az ilyen segítőpontok más szempontból is fontosak: általában ezek azok a helyek, ahol a fogyasztók először találkoznak a segítséggel, ezek jelentik az ellátórendszer első lépcsőjét. Hogy minél több ember bekerüljön, a küszöbnek alacsonynak kell lennie, hogy az azt igénylőket rehabilitációra, csoportterápiára, vagy egyéni konzultációkra lehessen irányítani. Mindezek a feladatok ma elsősorban civil szervezetekre hárulnak.
Ahol nagyon várják a pénzt
„A civil szervezetek anyagi támogatása jelentősen lecsökkent, jelenleg is vannak olyan pályázatok, amelyeket már megítéltek egyes központoknak, a pénzt mégsem kapják meg az érintettek” – számolt be Sárosi, hozzátéve: a civilek bírósági eljárás indítását fontolgatják. A korábbi aktivista szerint a drogpolitikai költségvetés mára olyannyira leszűkült, hogy drogambulanciák kerülnek „nagyon rossz helyzetbe”, programok szűnnek meg, illetve az állami feladatok jelentős részét ellátó civil szervezetek működése is ellehetetlenül. Mint elmondta, egy 2007-es felmérés szerint a kormány még mintegy 10 milliárd forintot szánt droggal kapcsolatos intézkedésekre, ebből azonban 8 milliárd forint a büntető-igazságszolgáltatás költségeinek fedezésére fordítottak, és csak 2 milliárd folyt az egészségügybe. A szakember úgy véli, ezt az arányt meg kellene fordítani, a kínálatcsökkentésről a hangsúlyt érdemes lenne a kereslet- és az ártalomcsökkentésre helyezni. Dr. Szemelyácz János ezzel kapcsolatban megjegyezte: az arány megfordulása egészséges lenne, de naiv dolog erre várni.
„Magyarországon az ellátórendszer komoly problémákkal küzd: minimális a kórházi helyek száma az addiktológiai osztályokon, az orvosok nem tudják betegeiket detoxikációra küldeni, a pszichiátriákon elutasítják a drogfüggő betegeket” – sorolta Sárosi. Elmondta, a gyógyítási folyamatban a kórházi kezelést követő vidéki rehabilitációs otthonokból szerencsére egyre több van – elsősorban egyházaknak és civil összefogásnak köszönhetően – de az életbe visszasegítő, a szocializációt, lakás- és munkahelykeresést támogató „félutas házakra” továbbra is nagy szükség lenne.
A fiatalokra ma nagy tömegben zúdulnak a drogok, hiszen azokhoz egyre egyszerűbb a hozzáférés, az ambulanciák és a pszichiátriai osztályok azonban nincsenek felkészülve az ellátandók számának hirtelen és radikális emelkedésére – mondta a Mandinernek Dr. Szemelyácz. Arról is beszámolt, hogy az univerzális prevenciós rendszer forráshiány miatt „éppen most szűnik meg”, a célok megvalósításához szükséges juttatásokra pedig éveket kell majd várni.
„A Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma kezelésére – mint országgyűlési határozat – akkor lép érvénybe, amikor a Parlament elfogadja. Az elfogadástól számított három hónapon belül a Kormánynak meg kell alkotnia a stratégia megvalósulását szolgáló cselekvési programot, illetve akciótervet” – olvasható a dokumentum végén. Dr. Szemelyácz úgy véli, hiába fogadják el a stratégiát, a majdani akcióterv akkor is haszontalan lesz pénz hiányában.
Folytatása következik.