Merre tovább drogpolitika?

„A kábítószerekről szóló társadalmi vita az elmúlt időszakban látványosan átpolitizálódott: a szakmai tartalmakat háttérbe szorító kampányüzenetek, látszólag drogszakmai irányokról szóló, a valóságban inkább a politikai aktivizmushoz közel álló rendezvények, egymásnak feszülő narratívák és rövid távú politikai érdekek alakították a közbeszédet. Ez azonban elfedi a lényeget. A régi és az új döntéshozóknak egyaránt szem előtt kell tartaniuk, hogy a társadalom ebben a kérdésben meglepően egységes: a drogok teljes elutasítása mögött, pártszimpátiától függetlenül, mintegy 85%-os támogatottság áll. Ez nem ideológiai álláspont, hanem egy széles körű társadalmi konszenzus, amely világos irányt szabhat a felelős drogpolitikának.

A drogpolitika kérdésében időről időre fellángolnak a viták: enyhítés vagy szigorítás, ártalomcsökkentés vagy prevenció, szabadság vagy védelem. Mégis, ha félretesszük az ideológiai reflexeket, és kizárólag a társadalom hosszú távú egészségét és biztonságát tartjuk szem előtt, egy következetes álláspont rajzolódik ki: a zéró toleranciát és a prevenciót koherens egységben kezelő drogpolitika nem egy opció a sok közül, hanem az egyetlen működőképes alap.

A zéró tolerancia nem önmagában értelmezendő, nem puszta büntetőpolitikai eszköz. Akkor válik értelmessé és hatékonnyá, ha szervesen kapcsolódik a megelőzéshez. Ez a két elem nem egymás alternatívája, hanem egymást erősítő tényezők. A világos tiltás kijelöli a társadalmi normát, a prevenció pedig megadja azokat az eszközöket – oktatás, közösségi programok, családtámogatás –, amelyek révén ez a norma valóban be is épül az egyének döntéseibe.

Azok az irányzatok, amelyek a liberalizációban látják a megoldást, rendszerint figyelmen kívül hagyják az emberi természet alapvető sajátosságait. A függőség nem pusztán egyéni döntések sorozata, hanem biológiai, pszichológiai és szociális tényezők összjátéka. Ha a társadalom elbizonytalanítja saját határait, azzal nem szabadságot ad, hanem kockázatot növel. A »kontrollált használat« ideája a gyakorlatban túl gyakran csúszik át kontrollvesztésbe.

Egy új kormány számára, ha valóban a társadalom minden csoportjának az érdekét tartja szem előtt, ezért nem lehet valódi kérdés, hogy milyen kiindulópontot választ. A drogpolitika nem kísérleti terep. Nem lehet csak azért új irányba fordulni, hogy mást csináljon, mint elődje. Ugyanis az ilyen bizonytalanság a leginkább veszélyeztetett csoportokat sújtja. A zéró tolerancia és a prevenció egysége stabil, kiszámítható keretet ad: világos üzenetet közvetít a fiatalok felé, és egyértelmű kapaszkodót a családok, az iskolák és a közösségek számára.

Ugyanakkor a szigor nem jelenthet érzéketlenséget. Sőt, éppen az a rendszer következetes, amely különbséget tesz a terjesztők és a függők között. Azok számára, akik már a függőség csapdájába kerültek, nem elég a károk minimalizálása. Nekik esélyt kell adni a teljes felépülésre. Ez pedig komplex kezelést, hosszú távú rehabilitációt és társadalmi reintegrációt jelent.

A valódi segítség nem áll meg ott, hogy »kevesebb kárt« okozzunk. A cél az, hogy az érintettek visszanyerjék önállóságukat, kapcsolataikat és életminőségüket. Ehhez szakmailag megalapozott terápiás programok, elérhető intézmények és támogató közeg szükséges. A felépülés nem gyors folyamat, de lehetséges – és egy felelős drogpolitika ezt a lehetőséget köteles biztosítani.

Összességében tehát nem két külön világ a tiltás és a segítségnyújtás, hanem ugyanannak a rendszernek a részei. A zéró tolerancia kijelöli az irányt, a prevenció megerősíti azt, a rehabilitáció pedig esélyt ad azoknak, akik letértek róla. Egy új kormány hitelessége ezen a területen azon múlik, hogy képes-e ezt az egységet felismerni és következetesen képviselni. Mert ebben a kérdésben a bizonytalanság nem semleges állapot – hanem maga a kockázat.”

Nyitókép forrása: Pixabay

***