Akkor hát, legyen tánc!

„Nem teljesen világos, hogy miért ne vezethetné bármelyik frakciót olyan képviselő, aki a pillanatnyi szabályozás alapján többé nem kerülhet a parlamentbe, és az sem világos, hogy ez miért célszerű, mivel 2026 áprilisa óta tudjuk, a politikai személyiségek építésének és a parlamenti munkának semmi jelentősége nincs. A bejelentés ugyanakkor nem a személyes karriertervek vagy a parlamenti munkamegosztás szempontjából árulkodó. Az ugyanis, hogy a következő választáson kinek van joga indulni, a Fideszen is múlik. Lehetőségei korlátozottabbak, mint a kétharmados kormánytöbbségé, de nem egyenlőek a nullával. A sztrájktól a passzív rezisztenciáig széles az arzenál, amelyből a hatalmon kívüliek válogathatnak, és ha mégis olyan feltételek állnak elő, amelyek az ellenzék számára elfogadhatatlanok, akkor nem kell elindulni a választáson.

Amennyiben egy szisztéma eleve a vereséget vagy a gúzsba kötött kormányzást kínálja az egyik félnek, akkor az minimum megfontolja, hogy részt vegyen-e benne. Azaz, ha az ellenfelem satut eszkábál számomra, akkor nem rakom bele a fejem – hogy a testrész megnevezését illetően kellően visszafogott legyek és kevéssé miniszterelnök-kompatibilis.

Egymást követő pszeudorendszerváltások

Az óellenzék pontosan arra ment rá, hogy folyamatosan rendkívüli helyzetre hivatkozott, viszont a legszokványosabban cselekedett. Azt állította, diktatúra van (ugyan), hogy torz és igazságtalan a választási rendszer (az), és a hatalmi párt óriási erőfölénnyel rendelkezik (abszolút), végül mindig meggyőzte magát, hogy a megoldás: indulni kell a választáson. A parlamentben végtére is meleg van és elég jól fizetnek a hőbörgésért is. Addig folytatták ezt, amíg a közönségnek elege lett belőlük: el is tűnt a baloldal és a helytelenül liberálisnak nevezett, progresszív, városi érzésvilág politikai reprezentációja és érdekképviselete, még ha a végtelenül megalkuvó véleményvezéreik igyekeznek ehhez jó képet is vágni.

A kölcsönös leszámolásra berendezkedett, két tömbre osztott politikai rendszerben az nyer, aki kivárja a pillanatot, vagy a pillanat találja meg őt.

Az a pillanat, amint az elégedetlenkedők kordában tartására kiagyalt eszköz befuccsol. Azt tudtam, hogy ez az idő el fog érkezni, amit benéztem, hogy az állam ereje, amelyet a Fidesz gátlástalanul használt, 2026-ban nem lesz elég a megszerveződő ellenerőhöz képest.”

Nyitókép: Hont András/ Facebook