Orbán eljött, hogy megrontsa a magyarok lelkét – állítják a Válasz Online-nál; mi meg válaszoltunk

Új, vagy legalábbis újszerűnek ható nézőponttal jelentkezett a Válasz Online szerzője,

és azzal, hogy a magyar kormány szerinte lerombolja a magyar történelmi és kulturális reflexeket, amik hagyományosan a túlerővel szembeni erkölcsi helytállást értékelik. Vagyis Góliát mellé áll Dáviddal szemben, a nagy mellé a kicsivel szemben, és ráadásul sérelmi politizálásának középpontjában Kijev mellett a korábban „Brüsszel nem Moszkva” jeligével általa méltatott Európai Unió áll. Borbás szerint pedig mindez hosszú távon súlyosabb következményekkel járhat, mint bármely választási eredmény.

Egy: a szerző az Orbán Viktor-féle „Brüsszel nem Moszkva” szlogentől húz látszólag működő logikai ívet odáig, amikor a magyar kormányfő az idei évértékelőjén közölte: „a putyinozás primitív és komolytalan, Brüsszel azonban kézzelfogható valóság és közvetlen veszélyforrás”. Az ív félig tényleg működik: hiszen a miniszterelnök először ezt 1996-ban mondta, amikor a Horn-kormányt ostorozta a határon túli magyarok érdekeinek rettentően gyenge képviselete miatt, ami a kádári kussolás (vagyis a Moszkva általi bekussoltatás) időszakát idézte. Ekkor hangzott el tőle, vagyis pontosan harminc évvel ezelőtt, hogy „Brüsszel nem Moszkva. Ezek reflexek. A probléma (mármint a szocialistáknak, akik ehhez szoktak – a szerk.) az, hogy Moszkvában valóban volt eligazítás és elvárás, Brüsszelben pedig nincs”.

Innen következik a Parlamentben 2011-ben mondott „Brüsszel nem Moszkva”, értendő úgy, hogy jó lenne, ha előbbi nem kezdene diktálásba úgy, mint utóbbi. 

(ez gazdasági, jóléti értelemben megcáfolhatatlan tény ma is, elég csak körülnézni). Ezek a tagság után hét esztendővel már érthető módon megkoptak, mostanra pedig teljesen eloszlottak.

Azonban mindeközben az érvelés úgy tesz, mintha az EU működése és irányvonalai valami rendületlen és mozdulatlan állandóak lennének, egy csodás status quo, amihez képest Orbán elmozdult, rossz nyelvek szerint meg fel is rúgta. 

Holott a harminc évvel ezelőtti Brüsszel (praktikusan az Európai Bizottság), amelynek az orbáni apológia szólt, egy decentralizált gazdasági projekt végrehajtó gondnoka volt, egy olyan projekté, amiben mindenki szabadon mozgott és kereskedett, továbbá mindenki jól járt ezzel.

legkevesebb négy területen: a Jacques Santer nevéhez fűződő botrány után jöttek Romano Prodiék, elindították a központosított pénzügyi ellenőrzési rendszert, és felturbózták az EB-elnök jogosítványait a biztosok felett. Aztán jött az exmaoista José Manuel Barroso, aki már az agendába is aktívan belekotort, a kabinetek alá rendelt egy rakás új hatáskört, és elkezdte szorongatni az úgynevezett főigazgatóságok (DG-k) grabancát, már amúgy politikai szempontból. Ennek az elején érkeztünk meg mi az EU-ba, és amúgy erre a szakaszra esett az is, amikor kiderült, hogy a most

időközben pedig bedőlt az az alapelv is, hogy a határok légiesednek majd, legkésőbb akkor, amikor az EU simán beengedte a szlovákokat meg a cseheket a Beneš-féle kvázizsidó-törvényeikkel. Azóta pedig csak romlott a helyzet, Jean-Claude Juncker alatt (aki mindeközben előszeretettel diktátorozott másokat), bevezették az „alelnöki klaszter” rendszert, a biztosokat politikai prioritások köré csoportosították, és innentől kezdve az elnök és az alelnökök szűrték a jogalkotási javaslatokat. A vasmarok összeszorult. Majd jött Ursula von der Leyen, aki már a COVID-válság alatt megmutatta, hol lakik a brüsszeliek istene, jelen pillanatban pedig azon ügyködik, hogy a helyreállítási alapon és a kikényszerített közös szankciópolitikán keresztül, és éppen egy közös hadseregről delirál. Ezek után őszintén kérdezem:

Kettő. Borbás szerint az a fő gond, hogy azzal, hogy a kormány nem áll Ukrajna mellé, sőt, kisebbíti az orosz agresszor jelentette veszélyt, megmérgezi a magyar néplelket („rosszabb lelket ad neki”), mert kikezdi a Dávid és Góliát harcában az előbbivel szimpatizáló magyarság karakterformáló élményét, miszerint „a túlerővel szembeni ellenállás nem értelmetlen, és politikailag vagy katonailag elbukhat ugyan, de erkölcsileg nem semmisülhet meg”. S azt az alapvetést, hogy „ha a kicsi és a nagy szembekerül, akkor előbbinek védekeznie kell, nem kaszát-kapát eldobva menekülni”.

Aki szerint „a problémák gyökere abban rejlik, hogy a kicsi kezdett játszmába a naggyal”.

Vagyis – államközi szinten – mi packázni mertünk velük, tehát pontosan azt tettük, amit Borbás hiányolt: kicsiként nem futottunk meg a nagyobb elől. Bónusz: szerencsére Sándor Fegyir nemrég kifejtette, hogyan is tervezi a párbeszédet, aminek ígéretével Budapestre érkezett: Mosonmagyaróváron egyetlen, kétszavas magyar mondatocska hagyta el a száját az újságírói kérdések közepette, amikor a kárpátaljai magyarellenes jogtiprásokról és a kényszersorozásokról kérdezték, az, hogy „ötvennyolc nap”, vagyis,

Három. Ukrajna áldozatiságának bepiszkolása. „A tettes és áldozat végleges összekeverése a bűnök, felelősségek összeukránozása”, amihez ez a rosszabb lélek kell, mert hát a magyar néplélek az ilyesmit nem veszi be.

Szerintem talán ideje lenne tisztázni: Ukrajna igenis áldozat, ezt a kormány sosem vitatta, sőt, számtalanszor ki is mondta, a miniszterelnök először éppenséggel az invázió napján, aznap délben elítélte az oroszok katonai fellépését, ezt követte számtalan hasonló megnyilvánulás, csak ez már elhalványult sokak emlékezetében. Ukrajna áldozat Oroszországgal szemben – és elkövető a kárpátaljai magyarokkal szemben törvénytelen eszközökkel – emlékhelyrombolással, megfélemlítéssel, fenyegetésekkel – és 2017 óta a törvényein keresztül is. Sőt, az elkövető pozíciójával kacérkodik időnként Magyarországgal szemben is,

vagy legutóbb a Zelenszkij által kitüntetett őrnagy hasonló fogadkozását, vagy éppen most a magyar energiaellátás veszélyeztetését teljesen nyilvánvalóan politikai okokból a Barátság kőolajvezeték leállításával.

Mindezt így komplexen kimondani, vagy az igazság másik felét is kibontani nem „a tettes és áldozat végleges összekeverése”, hanem a visszautasítása annak a most éppen elvárt intellektuális pongyolaságnak, miszerint valaki csak ez vagy csak az lehet, minden fekete-fehér, és ami nem fér bele ebbe a dichotómiába, az ennek vagy annak az oldalnak a propagandája. 

Négy. A narratívaképzés. Borbás az egész magyarországi folyamatot elnevezte ukránellenes „fekete kampánynak”, amivel nem a szokásos érvekkel bírálta a kormányt, hanem éppenséggel a magyarság lelkét féltve Orbántól. Egyrészt kérdezném,

Vagy amit az ukrán vezetés csinál, folyamatosan rálicitálva minden vélt és valós sérelmükre, vagy éppen – mint Zelenszkij kritikusa, Konsztantyin Bondarenko is mondja – kellemeset összekötve a hasznossal, bizonyos nyugat-európai körök örömére? Nem beszélve arról a durva magyarellenes kampányról, amivel a kárpátaljai magyarságot bombázzák 2015 óta, és fokozták a háború kitörésekor – igen, van olyan pofon, amit ebből visszakaptak. Igen, a kicsitől a nagy, amelyik egy még nagyobbal pofozkodik épp – és igen: nem mi kértük, hogy nyisson egy második, egy nyugati frontot.

Remek példa erre – és az osztott pofonok arányára –, hogy miután hetek óta nem engednek át orosz olajat a Barátság kőolajvezetéken, most szerdától nem kapnak dízelt. Mégis ezzel lesz tele a nyugati sajtó, hogy a csúnya magyar kormány visszaütött (az ukrán meg a magyar már most hevesen érvel mellette, hogy miért is jó ez: mert bukik a magyar kormány).

A magyar nép azt is pontosan tudja, hogy az „Ukrajna az ellenségünk” a politikai vezetésre és a magyarellenes nacionalistákra vonatkozik, nem az ország egészére és annak népére. Az ukrán menekülteket ellátjuk, a sebesültjeiket gyógyítjuk, a lakosságukat élelmezzük, segélyezzük, állami, adófizetői pénzen és adományokon; iskola és kórház is épül Ukrajnában magyar pénzen, nem csak magyarlakta vidékeken, ukrán iskolák létesülnek Magyarországon, miközben Ukrajnában a magyar iskolákat fenyegetik a 2017 óta lebegtetett oktatási törvény lényegét tekintve fasiszta hetes cikkével, ami tárgyalási alap sem lehetne abban az esetben, ha egy pillanatra is európainak akarna látszani az ukrán vezetés. De úgy tűnik, nem akar. És ha az  ő érdekeikről van szó, Európa sem igazán.

(Nyitókép forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala)