Borbás Barna összeszedettnek tűnő esszében érvel amellett, hogy az Ukrajna ellen zajló „fekete kampány” az évezredes történelmi magyar tapasztalatot rúgja szét. Nincs igaza; azt is megmondjuk, miért.
Új, vagy legalábbis újszerűnek ható nézőponttal jelentkezett a Válasz Online szerzője, Borbás Barna, aki szerint „fekete kampány” zajlik Ukrajna ellen, és azzal, hogy a magyar kormány szerinte lerombolja a magyar történelmi és kulturális reflexeket, amik hagyományosan a túlerővel szembeni erkölcsi helytállást értékelik.
Vagyis Góliát mellé áll Dáviddal szemben, a nagy mellé a kicsivel szemben, és ráadásul sérelmi politizálásának középpontjában Kijev mellett a korábban „Brüsszel nem Moszkva” jeligével általa méltatott Európai Unió áll. Borbás szerint pedig mindez hosszú távon súlyosabb következményekkel járhat, mint bármely választási eredmény.
Borbás szövege – úgy vélem – négy ponton súlyosan téved, vagy finoman szólva sem bontja ki az igazság minden részletét.
Egy: a szerző az Orbán Viktor-féle „Brüsszel nem Moszkva” szlogentől húz látszólag működő logikai ívet odáig, amikor a magyar kormányfő az idei évértékelőjén közölte: „a putyinozás primitív és komolytalan, Brüsszel azonban kézzelfogható valóság és közvetlen veszélyforrás”. Az ív félig tényleg működik: hiszen a miniszterelnök először ezt 1996-ban mondta, amikor a Horn-kormányt ostorozta a határon túli magyarok érdekeinek rettentően gyenge képviselete miatt, ami a kádári kussolás (vagyis a Moszkva általi bekussoltatás) időszakát idézte. Ekkor hangzott el tőle, vagyis pontosan harminc évvel ezelőtt, hogy „Brüsszel nem Moszkva. Ezek reflexek. A probléma (mármint a szocialistáknak, akik ehhez szoktak – a szerk.) az, hogy Moszkvában valóban volt eligazítás és elvárás, Brüsszelben pedig nincs”.
Innen következik a Parlamentben 2011-ben mondott „Brüsszel nem Moszkva”, értendő úgy, hogy jó lenne, ha előbbi nem kezdene diktálásba úgy, mint utóbbi.
Mondom, eddig stimmel: a távolság ’96-ban megszépítette az EU döntéshozatali intézményrendszerét, ekkortájt még kitarthattak a rendszerváltás utáni, olykor eltúlzott remények, köztük az is, hogy az EU-n belül jobb lesz, mint azon kívül
(ez gazdasági, jóléti értelemben megcáfolhatatlan tény ma is, elég csak körülnézni). Ezek a tagság után hét esztendővel már érthető módon megkoptak, mostanra pedig teljesen eloszlottak.
Azonban mindeközben az érvelés úgy tesz, mintha az EU működése és irányvonalai valami rendületlen és mozdulatlan állandóak lennének, egy csodás status quo, amihez képest Orbán elmozdult, rossz nyelvek szerint meg fel is rúgta.
Holott a harminc évvel ezelőtti Brüsszel (praktikusan az Európai Bizottság), amelynek az orbáni apológia szólt, egy decentralizált gazdasági projekt végrehajtó gondnoka volt, egy olyan projekté, amiben mindenki szabadon mozgott és kereskedett, továbbá mindenki jól járt ezzel.
Azóta számtalan területen megindult egy kellemetlenül nosztalgikus központosítás irányába,
legkevesebb négy területen: a Jacques Santer nevéhez fűződő botrány után jöttek Romano Prodiék, elindították a központosított pénzügyi ellenőrzési rendszert, és felturbózták az EB-elnök jogosítványait a biztosok felett. Aztán jött az exmaoista José Manuel Barroso, aki már az agendába is aktívan belekotort, a kabinetek alá rendelt egy rakás új hatáskört, és elkezdte szorongatni az úgynevezett főigazgatóságok (DG-k) grabancát, már amúgy politikai szempontból. Ennek az elején érkeztünk meg mi az EU-ba, és amúgy erre a szakaszra esett az is, amikor kiderült, hogy a most
mindenféle magyarországi jogsérelmekre hiperérzékeny Brüsszel lényegében szó nélkül hagyta a 2006-os rendőrterrort, és a nyilvánvalóan behazudott gyurcsányi költségvetést,
időközben pedig bedőlt az az alapelv is, hogy a határok légiesednek majd, legkésőbb akkor, amikor az EU simán beengedte a szlovákokat meg a cseheket a Beneš-féle kvázizsidó-törvényeikkel. Azóta pedig csak romlott a helyzet, Jean-Claude Juncker alatt (aki mindeközben előszeretettel diktátorozott másokat), bevezették az „alelnöki klaszter” rendszert, a biztosokat politikai prioritások köré csoportosították, és innentől kezdve az elnök és az alelnökök szűrték a jogalkotási javaslatokat. A vasmarok összeszorult. Majd jött Ursula von der Leyen, aki már a COVID-válság alatt megmutatta, hol lakik a brüsszeliek istene, jelen pillanatban pedig azon ügyködik, hogy a helyreállítási alapon és a kikényszerített közös szankciópolitikán keresztül tovább erősítse a központi hatalmat, és éppen egy közös hadseregről delirál. Ezek után őszintén kérdezem:
tényleg Orbán ment át jókedvében „kurucba” Brüsszellel szemben, vagy Brüsszel csalinkázott rá a bécsi neoabszolutizmus macskaköveire?
Kettő. Borbás szerint az a fő gond, hogy azzal, hogy a kormány nem áll Ukrajna mellé, sőt, kisebbíti az orosz agresszor jelentette veszélyt, megmérgezi a magyar néplelket („rosszabb lelket ad neki”), mert kikezdi a Dávid és Góliát harcában az előbbivel szimpatizáló magyarság karakterformáló élményét, miszerint „a túlerővel szembeni ellenállás nem értelmetlen, és politikailag vagy katonailag elbukhat ugyan, de erkölcsileg nem semmisülhet meg”. S azt az alapvetést, hogy „ha a kicsi és a nagy szembekerül, akkor előbbinek védekeznie kell, nem kaszát-kapát eldobva menekülni”.
A hasonlat ugyanakkor egy fontos ponton hibádzik: ukrán-magyar viszonylatban Ukrajna a nagy, és mi vagyunk a kicsi. Ezt nem, pontosabban nem csak én mondom, hanem például Sándor Fegyir nagykövet, aki a mi interjúkérelmeinkre nem is válaszol, a Válasz Online-nak viszont nagy örömmel osztja meg kolumnákon keresztül a gondolatait.
Aki szerint „a problémák gyökere abban rejlik, hogy a kicsi kezdett játszmába a naggyal”.
Vagyis – államközi szinten – mi packázni mertünk velük, tehát pontosan azt tettük, amit Borbás hiányolt: kicsiként nem futottunk meg a nagyobb elől. Bónusz: szerencsére Sándor Fegyir nemrég kifejtette, hogyan is tervezi a párbeszédet, aminek ígéretével Budapestre érkezett: Mosonmagyaróváron egyetlen, kétszavas magyar mondatocska hagyta el a száját az újságírói kérdések közepette, amikor a kárpátaljai magyarellenes jogtiprásokról és a kényszersorozásokról kérdezték, az, hogy „ötvennyolc nap”, vagyis,
ha jól viselkedünk, és szépen kormányt váltunk, akkor majd újranyithatóak a kérdések (és látjuk a román példán, mekkora sikerrel).
Három. Ukrajna áldozatiságának bepiszkolása. „A tettes és áldozat végleges összekeverése a bűnök, felelősségek összeukránozása”, amihez ez a rosszabb lélek kell, mert hát a magyar néplélek az ilyesmit nem veszi be.
Szerintem talán ideje lenne tisztázni: Ukrajna igenis áldozat, ezt a kormány sosem vitatta, sőt, számtalanszor ki is mondta, a miniszterelnök először éppenséggel az invázió napján, aznap délben elítélte az oroszok katonai fellépését, ezt követte számtalan hasonló megnyilvánulás, csak ez már elhalványult sokak emlékezetében. Ukrajna áldozat Oroszországgal szemben – és elkövető a kárpátaljai magyarokkal szemben törvénytelen eszközökkel – emlékhelyrombolással, megfélemlítéssel, fenyegetésekkel – és 2017 óta a törvényein keresztül is. Sőt, az elkövető pozíciójával kacérkodik időnként Magyarországgal szemben is,
lásd Szerhij Melnicsuk elhíresült szövegét arról, hogy ha az ukrán hadsereg megtámadná Magyarországot, két óra alatt a Balatonnál lenne,
vagy legutóbb a Zelenszkij által kitüntetett őrnagy hasonló fogadkozását, vagy éppen most a magyar energiaellátás veszélyeztetését teljesen nyilvánvalóan politikai okokból a Barátság kőolajvezeték leállításával.
Mindezt így komplexen kimondani, vagy az igazság másik felét is kibontani nem „a tettes és áldozat végleges összekeverése”, hanem a visszautasítása annak a most éppen elvárt intellektuális pongyolaságnak, miszerint valaki csak ez vagy csak az lehet, minden fekete-fehér, és ami nem fér bele ebbe a dichotómiába, az ennek vagy annak az oldalnak a propagandája.
Négy. A narratívaképzés. Borbás az egész magyarországi folyamatot elnevezte ukránellenes „fekete kampánynak”, amivel nem a szokásos érvekkel bírálta a kormányt, hanem éppenséggel a magyarság lelkét féltve Orbántól. Egyrészt kérdezném,
mennyivel feketébb ez annál, mint amit a Tisza a kb. jakobinus diktatúra és leszámolás ígéretével, a DK a határon túli magyarok démonizálásával, annak idején a Jobbik (arcra kasírozott „mi dolgozunk, ti loptok” szlogen, ha megvan még), vagy akármelyik más párt művel és művelt (nem, ettől még nem jó ez sem, de ne tegyünk már úgy, mintha ez valamiféle kivétel lenne)?
Vagy amit az ukrán vezetés csinál, folyamatosan rálicitálva minden vélt és valós sérelmükre, vagy éppen – mint Zelenszkij kritikusa, Konsztantyin Bondarenko is mondja – kellemeset összekötve a hasznossal, bizonyos nyugat-európai körök örömére? Nem beszélve arról a durva magyarellenes kampányról, amivel a kárpátaljai magyarságot bombázzák 2015 óta, és fokozták a háború kitörésekor – igen, van olyan pofon, amit ebből visszakaptak. Igen, a kicsitől a nagy, amelyik egy még nagyobbal pofozkodik épp – és igen: nem mi kértük, hogy nyisson egy második, egy nyugati frontot.
Remek példa erre – és az osztott pofonok arányára –, hogy miután hetek óta nem engednek át orosz olajat a Barátság kőolajvezetéken, most szerdától nem kapnak dízelt. Mégis ezzel lesz tele a nyugati sajtó, hogy a csúnya magyar kormány visszaütött (az ukrán meg a magyar már most hevesen érvel mellette, hogy miért is jó ez: mert bukik a magyar kormány).
Másrészt, ami a magyar lélek féltését illeti, megnyugtatnám a szerzőt, hogy a magyar néplélek nem fog meghasonlani attól, hogy az ország vezetése szembeszáll egy olyan ország vezetésével, amely az ő honfitársait nyomorgatja, frontra viszi, kisemmizi.
A magyar nép azt is pontosan tudja, hogy az „Ukrajna az ellenségünk” a politikai vezetésre és a magyarellenes nacionalistákra vonatkozik, nem az ország egészére és annak népére. Az ukrán menekülteket ellátjuk, a sebesültjeiket gyógyítjuk, a lakosságukat élelmezzük, segélyezzük, állami, adófizetői pénzen és adományokon; iskola és kórház is épül Ukrajnában magyar pénzen, nem csak magyarlakta vidékeken, ukrán iskolák létesülnek Magyarországon, miközben Ukrajnában a magyar iskolákat fenyegetik a 2017 óta lebegtetett oktatási törvény lényegét tekintve fasiszta hetes cikkével, ami tárgyalási alap sem lehetne abban az esetben, ha egy pillanatra is európainak akarna látszani az ukrán vezetés. De úgy tűnik, nem akar. És ha az ő érdekeikről van szó, Európa sem igazán.
(Nyitókép forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala)
Zelenszkij nem hátrál meg, fegyverszállítást is követel Magyarországtól, sőt már a Török Áramlat gázvezetéket támadják az ukránok. Mi jöhet még? Ki rántja el a kormányt? Itt a Mesterterv legújabb adása.
Legkésőbb áprilisban mindenki pedagógus kézhez kapja az egységes plusz összeget.
A magyar fogyasztók védelme a tét: ezért születtek meg az alábbi változtatások.
Nem csak a kőolaj és a földgáz világpiaci ára szökött az egekbe, infláció követi az energiasokkot?
Igor Gavriscsak, a 24 Kanal műsorvezetője a látszatra sem adott, egyértelműen kijelentette, hogy az Orbán-kormány bukását akarja, és nyíltan beállt a Tisza Párt mögé.
A külügyminiszter szerint az Európai Uniónak haladéktalanul fel kell függesztenie az orosz kőolajra vonatkozó szankciókat.
Ma a liberális mainstream azt tartja magáról, hogy nincs más sikeres, elfogadható irányzat, és a fősodron kívül álló magyar kormány eredményei épp ezt az öndefiníciót ássák alá.
Egyszerűen csak ki kell nyomtatni.
Úgy tűnik, bírói „segédlettel” előbb félretájékoztatták a közvéleményt, majd pedig elhallgatták a valós információkat.
