Te ne elvtársozzál engem itten, hát megőrültél?

Banga bácsi érezte, hogy a pánik teljesen úrrá lesz rajta. És nem a szokásos fajta, ami este hét körül rendszerint elfogta a szerkesztőt, ha a kollégák megcsúsztak írásaik leadásával; Banga bácsi ilyenkor fürgén szaladgált közöttük, mint egy izgatott egér. S valóban egérre emlékeztetett, ahogy kopott, szürke kardigánjában, kitérdelt kordnadrágjában, apró bajszát mozgatva futott egyik tollnoktól a másikig. „Kész vagy már, Tiborkám? Tudod jól, hogy a Kovacsics hatra kér minden anyagot!”. Az acélállú, szúrós szemű főszerkesztő természetesen este nyolc előtt nem került elő, már ha egyáltalán bejött – kivéve, ha láthatatlan madárkái felcsiripelték, hogy valamelyik főelvtárs is benéz a bagószagú skribler-barlangba. Ilyenkor Kovacsics igyekezett a nagy ember számára megmutatni, hogy mindent kézben tart, ezért ha valami hibát fedezett fel a sebtében átfutott előző lapban, nem a szerzőt parancsolta oda – ki tudja már ebben a mai világban, ki kinek a kije a sok mamlasz közül pártvonalon – hanem Banga bácsit.

s olyasfajta záradékokkal, mint hogy „Banga elvtárs, téged teszlek felelőssé, ha legközelebb a legkisebb hibát találom!”. Az öreg pedig ilyenkor igyekezett felvenni a megdorgált eminens diák figyelmes arckifejezését, vitézül állva főnöke cefreszagú kipárolgását, úgy jegyzetelve minden észrevételt a Minisztertanács nagybetűvel való írásától az általános erkölcsi útmutatásokig, hogy majd beletört a plajbásza, bajsza alatt mormogva elismételve néhány kulcsfontosságúnak gondolt szót, amit ilyenkor jól láthatóan alá is húzott apró noteszében.

Banga bácsi gyűlölné Kovacsicsot, ha merné; egy-egy nyilvános megaláztatása után nem egyszer az is

de a gondolatnál mindeddig nem jutott tovább. Furcsa szimbiózis volt az övék: a jó húszassal fiatalabb Kovacsics remekül tudta eladni magát, államformától és berendezkedéstől függetlenül, gyorsan tette magáévá az aktuális rendszer frázisait, és megnyerően ismételgette őket a megfelelő helyeken, viszont dolgozni lusta, szervezni szétszórt volt. Erre volt Banga úr, Banga testvér, majd Banga elvtárs, Kovacsics pedig mindig segített odafent feledtetni famulusa múltját, s hóna alá csapva cipelte az öreget magával szerkesztőségről szerkesztőségre.

Banga bácsinak pedig

ő csak szorgosan írta Kovacsics nevében a vezércikkeket, diktált a keménykontyú titkárnőknek, közben rágcsálta parizeres zsemlyéit, és hűségesen várta főnöke esti feltűnését vagy telefonhívását. Szerette a rendet, ezért szerette a rendszert is – bármelyiket. Amit nem állhatott, az a változás, s a veszélyes kilátások, amelyek a legorombítástól a rettegett fekete autókig terjedtek. Igazán nyugodt sohasem volt Sztálin elvtárs halála óta, Banga bácsi napról napra talajvesztettebbnek érezte magát, s megrémítette, hogy mások nem félnek. Minek ez a sok ugrálás, mit akarnak folyton ezek?

„Minden attól függ: szolgálja-e az írás a munkásosztály hatalmát!” – a tavalyelőtti Népszava-pártgyűlésen elhangzott tételmondat volt sokáig az iránytű,

Ahelyett, hogy egy világos direktíva lett volna, lett kettő, s mindig másik volt érvényes. Kovacsics ezeket jól tudta, s onnan lehetett sejteni, hogy irányváltás van, hogy a szokásosnál is nagyobb hacacárét csapott este beitalozva.

Most viszont baj van, nagy a baj, kint az utcán emberek vonulgatnak, jelszavakat ordibálnak – zakatolt Banga bácsi fejében, s úgy érezte, belei hideg vízzé válnak, torka ezzel szemben teljesen kiszáradt. Olyan légszomja volt, mint még a Fadrusz utcai óvóhelyen sem a város ostrománál, de nem mert kimenni az erkélyre sem egy kis csípős októberi levegőért, mert amikor egy bő órája kitántorgott, csak a Kossuth tér irányába hömpölygő tömeget látta. A kollégák eltűntek, mint a kámfor, még a titkárnők is. Miért is nem költöztek ők is a sajtópalotába, most legalább lenne kit kérdezni... Mi lesz így vele?

Századszor is izzadó tenyerébe kapta a telefonkagylót, emelte volna, de ismét visszaejtette. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy kéretlenül felhívja a főszerkesztőt...

Szerencséje volt: megcsörrent a masina, s szemvillanásra rá már három deci konyak szólt hozzá Kovacsics hangján.

– Halló, Banga? Én vagyok. Hogy áll a lap? – a főnök higgadtnak tűnt, ez jó jel!

– Szabadság, Kovacsics elvtárs! Az a helyzet… – Bangának majd kiesett a kezéből a telefon, főnöke akkorát ordított a készülék túloldalán.

– Te ne elvtársozzál engem itten, Banga, hát megőrültél?

– Bocsánat, bocsánat, nem tudtam…

– Na, ezzel nem leptél meg, hogy semmit sem tudsz – a kásás hangból megvetés csöpögött.

– Ne haragudj, Kovacsics elv… főszerkesztő úr, én már nem tudom, mi folyik itt. Egész nap dolgoztam, csak kinéztem az erkélyre, a kollégák sehol, és…

– Te ne az erkélyt nézegesd, Banga. Hanem arra az egyszerű kérdésre válaszolj, hogy kész van-e ez a nyomorult lap, vagy nincs! – a szerkesztő erre szinte sírva fakadt.

– Főszerkesztő úr, dehogy van kész, dehogy van! Mindenki eltűnt, egy szem újságíró sem maradt, a Shaw-előadás kritikáján, a szovjet balettbemutatón meg a te vezércikkeden kívül semmi sincs beszerkesztve, kéziratból is hiányzik vagy öt, most mit csináljak?

– A vezércikkem! – Kovacsics cifra káromkodást eresztett meg – mi is van benne?

Még meg is dicsérted az ötletet reggel.

– Azonnal dobd ki a szemétbe! – a főszerkesztő hangja ismét élesen pattogott.

– Rendben, rendben, már intézem is – Banga buzgón jegyzetelt, mert nem volt példátlan, hogy Kovacsics újraíratott akár egész oldalakat is – de mi legyen helyette?

– Bánom is én! Írj valamit. De a saját nevedben! A többit meg töltsd meg, amivel akarod, van egy rahedli konzervcikk a fiókban.

– De Kovacsics elvtárs…

– Ne elvtársozz már, te szerencsétlen! – süvöltött Kovacsics – csak csináld, amit mondtam!

Éles, szaggatott sípszó jelezte, hogy a főszerkesztő részéről lezártnak tekinti az ügyet.

*

Banga most érezte csak igazán egyedül magát. Méghogy ő döntsön, egyedül, ő? Az órára pillantott, lassan tíz lesz, a kéziratoknak a tördelészeten lenne a helye, jönnek érte a postázóból, hát mégis mi a jófene legyen? Ne jelenjen meg a lap? Az sztrájkot jelent, mindenkit elvisznek! Vagy hagyja ki a hiányzó cikkeket?

Banga gondolatai tétován keringtek a végtelen térben. Hagyja bent a vezércikket a saját nevével, hiszen úgyis ő írta? Na még csak az kéne, ha Kovacsics nem vállalta saját névvel, életveszély lehet, ha visszajönnek a fasiszták – mert ilyet is mondtak a rádióban, amíg idegességében ki nem kapcsolta… Nincs valami írása a főszerkesztőnek, amit félredobott? Jó lesz az is, csak legyen már valami!

Remegő kézzel húzogatta Kovacsics irodájában a fiókokat, egyiket a másik után. Itt kell lennie párnak... Értelmetlen cetlik, régi lapok, orvosi vények és mindenféle kacat között kutatott, mire kitapintott egy üveget. Kihúzta: egy üveg Lánchíd brandy volt, félig lötyögött benne az ital. Ha már így a kezébe akadt, mi lenne, ha?… Belekortyolt. A töményszesz karcosan gördült le torkán, életet öntött belé; kissé megbátorodva ült neki újfent a feladatnak. Ha ez a vezércikk nem jó, kell másik. Márpedig háromból kettőt eddig is ő írt a Kovacsics helyett, nem akkora mutatvány ez, csak elő kell szedni egy régit… a szeszt gondosan visszatemette a főszerkesztői fecnik alá, saját asztalához ült, fél tucatnyi régi noteszt húzott elő a szekreterből. A sajátjait, benne a főszerkesztői vezércikkek áthúzott garmadájával.

inkább olyanok, amik valamiért nem voltak aktuálisak.

Itt van például az amerikai nők tüntetéséről szóló, bátorság, szembeszállás a kapitalizmussal, na, az is októberben volt, lehet levonni tanulságokat – Banga már kezdett megörülni, de aztán beléhasított a felismerés: bármiről, csak tüntetésről ne! Jó, hát nézzünk mást, a politikát pedig messziről kerüljük! Legyen mondjuk kultúra. Tavaly vagy tavalyelőtt arról volt szó, hogy Kafka-regényeket visznek színpadra Szegeden, veszélytelen emberi dolgok, semmi politika, évfordulós cikk, reakciósozott is benne egy sort, igen… nem jó, nem jó! A perről is szó esik!

Újabb húzás a brandyből, újabb kéziratok átlapozása. Vagy tegyen be mástól írást? De milyet? Sportosat? Készülés Melbourne-re, olimpia, nem jó, tömény politika, ki bojkottál kit, húsz éve volt a berlini, ráadásul Nyugat, sőt, náci...

Kínjában jobb híján visszatért az eredeti, New York-palotás vezércikkhez,

Még vagy öt nagyobb cikk hiányzott, jobbára a politikai, külpolitikai oldalakról. Arra gondolni sem mert, hogy a Magyar Távirati Iroda újabb híreiből szemezgessen: ha tényleg vége a világnak, ki tudja, ki irányít már odaát, és hogy keveri vele bajba magát… jobb bele se olvasni ezekbe, ahogy a rádiót is szigorúan tilos bekapcsolni.

Banga egyre merészebben nyúlt az eldobott-félretett szövegekhez, ahogy a pálinkásüveghez is. Illés Béla elvtárs iránymutatása a színházaknak? Nem jó, ő Rákosi embere, baj lehet belőle. Jöjjön akkor Csoóri Sándor írása? Hatvan sor, kilóra meglenne. Igaz, ötvenháromban jól kihúzta a gyufát a szűkölködve meg bizalmatlanul élő parasztokról írt versével, de azóta rehabilitálták. Rehabilitálták? Banga előtúrta a rendszerezőből az Irodalmi Újság néhány számát. Ha az Illés elvtárs idén már engedte írni a lapjába, akkor igen.

Egy huszárvágással meglett egy másik hiányzó cikk is: egy Élet és Tudománynál dolgozó kollégát hallott a múltkor a presszóban, hogy a járványos gyermekbénulást oltással akarják leküzdeni Amerikában – egy kis kikacsintás mégis beleférhet Nyugatra, fontos ügy, mi is írhatunk róla – morfondírozott Banga, aki bár lassú felfogású volt, a memóriája úgy működött, akár egy Sztálin úti magnetofon: szinte szó szerint le tudta írni, amit a kolléga mesélt, le is rövidítette szépen a hiányzó kilencven sorra, írógépen bepötyögte a megfelelő hasábformára, közben sűrűn emlegetve a meglógott titkárnők felmenőit. De kitartott, ameddig a brandy. Sőt, még azon túl is.

*

Ohohó, arany pofám, hát te vagy! Csak, hogy összefutunk, na, nézd, Gizikém, ez itten a Banga Béluska, a legjobb emberem! Állj már meg, Bélám, Béluskám, hát hova ez a nagy sietség, állj már meg, úgysincs otthon senki, akihez siessél! Na, mi lelt, Béluska, jól leszoptad magad? Mi is koccintottunk itten, van is rá okunk, nagy dolgok készülnek, nagy változások jönnek, majd meglátod… na, hová sietsz, azt még meséld el nekünk, Béluskám, elkészült-e a lap? Elkészült, ugye. Mit írtál bele? Ej, barátom, lehettél volna bátrabb, nem ezt mondom mindig? Csak nyisd ki a füled, ott volt az Írószövetség tizenkét pontja, arról egy szót se írtatok, mi?

Még jó, hogy annak a rohadék Gerőnek a beszédét nem hozzuk egy az egyben, mint valami pártlap, nyugtass meg, Béluskám, kedvesem, ugye nem? Elzártad a rádiót, nem is hallotta, helyes, helyes! Béluskám, bátorság kell, határozottság, előre egy új, igazságosabb, szebb szocializmusért, kritizálni kell, barátilag meg kell pofozgatni a rendszert, hát ezek a nagy buflákfejű csinovnyikok nem tudják maguktól, mit akar a nép! Márpedig annak kell lennie, amit a nép akar, ez az igazi szocializmus, nem a Rákosi-klikk diktatúrája!

 nemzetünk színei, mint a márciusi ifjaknál! Jobban teszed, ha szerzel valahol, bajod ne essék… várj csak, van itt a zsebemben egy. Tessék. Tűzzed ki szépen, ez főszerkesztői utasítás. Holnap találkozunk bent. Vagy hívlak.

(A karakterek kitalált személyek, ennél kitaláltabbak nem is lehetnének; viszont érdemes fellapozni a forradalom második napján megjelenő újságokat: meglepően sok Banga bácsi dolgozhatott egyszerre a szerkesztőségek egy részében).

***

Nyitóképünkön egyetemi hallgatók kokárdát tűznek ki a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem előtt 1956. október 23-án. Forrás: MTI/Munk Tamás