Ha most tényleg atomháború veszélye fenyeget, akkor abban a legveszélyesebb láncszem éppen az Egyesült Államok, amely rendszerint igen nagyvonalúan bánik mások életével.
Az évfordulók emlékeztetnek és tudatosítanak. A családi események (születésnap, keresztelő) és a nemzeti ünnepek (március 15.) mellett vannak globális emléknapok. Ilyenné vált augusztus 6-a, a hirosimai atomtámadás felidézésére. Sokáig azt hittük, ehhez nincs sok közünk. A hidegháború legforróbb időszakát régen magunk mögött hagytuk, és mi már csak azért sem szerettük, mert pusztán Amerika-ellenes szovjet propagandának hittük.
A béke persze vitathatatlanul pozitív hívószó. Ennek a népszerű, kicsit lejáratott, túlságosan evidens szlogennek volt ugyan némi komcsi-balos bukéja, de a háborút senki sem szereti. Ez olyan természetesnek látszott, mint hogy az apa férfi, az anya nő. Bő húsz éve még a szivárványos zászlókra írt peace feliratok sem azt hirdették, amit manapság. Időközben azonban mintha a béke értékét vesztette volna. (Igaz, már az anya sem feltétlenül nő.)
Hirosima ma éppenséggel arra figyelmeztet, hogy az USA az egyetlen állam, amely – miközben nagy nemzetközi pedagógusként minden országot és népet igyekszik „jóvá" nevelni – atomfegyvert vetett be polgári lakosság ellen.
S ha most valóban atomháború veszélye fenyeget, abban a legveszélyesebb láncszem az az USA, amely rendre igen nagyvonalúan bánik mások életével, ráadásul nem szívesen hagyná ki annak lehetőségét, hogy látszólag parlagon heverő fegyvereit kipróbálhassa. Mivel a Japánra ledobott atombombákért a mai napig nem kértek bocsánatot, nem is utaltak rá soha, hogy megbánták volna a tömeggyilkosságot, ezért bizony lehetnek félelmeink erkölcsi hozzáállásukat illetően egy esetleges nukleáris csapással kapcsolatban. Az 1945- ös népirtásukhoz gyártottak egy fura elméletet, miszerint ezzel megrövidítették az öldöklést, megóvva így életeket. Ez az elv azóta is visszaköszön az amerikai politikában, ha mindenáron moralizálni akarnak: azért kell a háború, hogy béke legyen. Öljünk meg sok-sok embert, hogy a többit megmentsük.
Amióta független országgá vált, Amerika folyamatosan háborúzik.
A múlt század fordulóján a spanyolokkal vívott összecsapástól a két világháborún át az azóta permanensen zajló, sokszor „jószolgálati” demokráciaexportnak álcázott nagyhatalmi expanziós beavatkozásokig a US Army a polgári lakosság bombázásán, alattomos pusztító fegyverek alkalmazásán keresztül irtja és edukálja a világ szerencsétlenebb felét. Szaddam Husszein uralmát egy nyilvánvaló és elég átlátszó hazugság alapján döntötte meg (ha csakugyan lettek volna az iraki diktátornak tömegpusztító fegyverei, bizonyára beveti azokat egy honvédő harcban), Vietnámban pedig napalmmal égette fel az őserdőt és a falvakat.
Némi gőggel szoktuk emlegetni, hogy a mi bő ezeréves államiságunk mellett az Egyesült Államoké igen fiatal, de
a tengerentúliak valóban úgy viselkednek, mint a gyerekek.
Erről naprakész tájékoztatást kapunk a kulturális gyarmatosításnak is beillő, képernyőinket elárasztó hollywoodi filmekből: itt mindig a jók győznek, a jók természetesen mindig ők, a világot akár földönkívüliektől, akár mesebeli gonoszoktól megmentő amcsi kisemberek. Komolynak szánt alkotásaikban pók-, denevér-, vas- és szuperemberek küzdenek. Minden csak harc, gyilkosság, üldözés; a rajzfilmek Tom és Jerryje, Kengyelfutó gyalogkakukkja egymás szünet nélküli kinyúvasztásáról szól. A filmek visszatérő eleme az apokaliptikus környezet, néhány túlélővel, rablóbandákkal, zombikkal; a foglyok kínzásának megannyi módozatától sem visszariadó börtönökben Sylvester Stallonék senyvednek ítélet és a szabadulás reménye nélkül.
A Manhattan terv eredményeként 1945-re elkészült a rettegett bomba. Érdekes, hogy míg a németek már hónapok óta emlegették a „csodafegyver”-t, ami a győzelemhez vezet, Amerikából nem jöttek ilyen hírek. Berlin májusi elfoglalása után nem sokkal egyszeriben készen volt a csodabomba. Összesen három. Egyet felrobbantottak a sivatagban, kettőt Japánra dobtak.
Ez is jellemző rájuk: ha már van valami klassz dolog, azt használjuk is fel, ne heverjen parlagon.
Azóta is viszkethet a tenyerük. Ott ülnek az atomgombon, és nem nyomhatják meg. A filmbeli hősök mind győznek, elmennek a falig, megélik az amerikai álmot, és pont az elnökök nem tudják beteljesíteni a végső megoldást. Előbb-utóbb valahol be kell vetni. Nincs miért félni, mert ugyan autók törnek, városok égnek, gátak szakadnak, hegyek omlanak, de a hős megmenekül. Liam Neeson az elrabolt lánya miatt egész seregnyi embert megöl. Vannak felsőbbrendű, továbbélésre szántak és vannak a kevésbé értékesek, a járulékos veszteség.
Az amerikaiak különleges helyzetben vannak: nem ismerik a háború következményeit, területükön évszázadok óta nem járt ellenséges csapat. A New York-i merénylet egyfajta kivétel, ám annak megrendelői, titkosszolgálati háttere legalább olyan rejtélyes, mint idehaza a cigánygyilkosságoké. Ürügy, mint 1898-ban a Maine hadihajó elsüllyedése.
A bomba tehát jó dolog, minél pusztítóbb, annál inkább az. Az amerikaiaknak (a Nyugatnak) nem nagyon van más esélye egy háborúban, mint a technikai fölény: a nagy hatásfokú és jó messziről irányítható halálosztás. A személyi állományra ugyanis aligha építhetnek.
A genderérzékenyített, nőkkel feltöltött, motivációjától megfosztott hadseregek érdemben nem tudnának – nem is akarnának – harcolni.
Egyelőre még közbeiktatott szolganépekkel (ld. ukránok) elvégeztetik a piszkos munkát, de ha az is elfogy, maradnak kizárólag a rakéták és a tömegpusztító fegyverek. Így Hirosimára sem az értelmetlen háborús áldozatok, a lelkiismeretlen tömeggyilkosság mementójaként gondolnak, hanem mint tesztre, ami a későbbi akciók mintája lehet.
(Nyitókép: Hiroshima az atomtámadás után
MTI/EPA))
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Csercsa Balázs szerint bármit is állít a Tisza Párt, valójában igent mondanának a háborúra, és a kezdetek óta együtt dolgoznak elismert külsős szakértőkkel, mint például Kéri Lászlóval vagy feleségével, Petschnig Mária Zitával.
Szörnyű hírek érkeztek Moszkvából.
Kiterítette a lapjait a moszkvai védelmi minisztérium.
A Kreml szóvivője még a célpontokat is megnevezte.
Résen kellett lenniük az ukránoknak.
„Az ukrajnai béke kulcsa nem Moszkvában vagy Kijevben van, hanem Brüsszelben” – nyilatkozott a miniszterelnök Mórahalmon.
Nem csitulnak az indulatok.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök korábban jelezte: a tárgyalások kulcskérdése a Donbász sorsa – emlékeztetett a Reuters.
