És az írástudók kompetenciáival mi újság, hahó?

Most, hogy megjelentek az Oktatási Hivatal 2021/2022-es országos kompetenciamérésének eredményei, egyfajta verseny indult a felnőtt írástudók körében, hogy ki tudja a saját kompetenciáit a lehető legkisebb mértékben megcsillogtatva elemezni a tényeket.

„A diákok több mint 40 százaléka alkalmatlannak tűnik az élethosszig tartó tanulásra, márpedig anélkül legfeljebb csak az akkumulátorgyárak betanított munkásai lehetnek”; „A gyerekek annyira »elhülyültek«, hogy csak betanított munkásnak lesznek jók” – hangzik az egyikféle állítás, amely egy szövegértési tesztben rögtön hamis lenne, mivel nem „a diákok” bő kétötöde teljesített szövegértésből az alapszint alatt, hanem kifejezetten a nyolcadikosoké; a tizedikesek körében az alulteljesítők aránya 30 százalék, a hatodikosoknál 26. Az se kevés, de rögzítsük.

Az pedig meglehetősen súlyos állításnak tűnik, hogy az a nyolcadikos kamasz, aki egy szép májusi napon összecsapta vagy elszúrta a kompetenciamérést, „alkalmatlan” lenne minden későbbi megtáltosodásra. Németországban a negyedikesek körében végzett legutóbbi mérés szerint a nebulók szintén bő 40 százaléka nem üti meg az alapszintet, 19 százalékuk pedig az abszolút minimumot se, amely arány a multikulti régiókban a 31 százalékot is elérheti –

Ha a huszonéves alulképzett, traumatizált bevándorlóból kinézi az européer baloldali, hogy néhány integrációs kurzus elvégzése után hasznos tagja lesz a társadalomnak, akkor a nyolcadikos magyar állampolgár jövőjét se kellene zsigerből temetni, mintha ostobább és menthetetlenebb lenne, mint a német gazdaság megsegítőjének tekintett afgán fiatal.

Miközben bajok kétségkívül vannak (méghozzá bőven – részemről már a budai rokonoknak se írok öt szónál hosszabb üzeneteket, hogy két instagramozás között átmenjen a közlendő), az biztosan nem segít, ha Pesten egy-egy MacBook Air előtt bárki azon lamentál, hogy ki mindenkiből lehet „legfeljebb csak” betanított munkás. Micsoda ótvar munka az, úgymond; lúzer, aki oda kerül. Magam is igen büszkén húznám ki magam, ha kilencmillió világverő startupper országa lennénk, első lépésben viszont bár adná az Isten, hogy az összes munkanélküli-alkoholista és/vagy deviáns szülő gyereke betanított bádogosként, gépkezelőként vagy takarítóként akarjon boldogulni. Aki nem szeretné, hogy távol-keleti vendégmunkások pótolják a hiányzó munkaerőt, annak minden erejével drukkolnia kellene, hogy

Aztán ott a másik állítás, miszerint rasszista, aki bármiféle integrációs problémát emleget. Merthogy az áldozathibáztatás. Mármost ha egy szülő elismeri, hogy nevelési problémák vannak a családban, vajon felsikolt-e bárki is, hogy állj, ne hibáztassuk a szegény gyereket? Ehhez képest integráció-ügyben teljes erőbedobással számolgat a sok okos laikus (jellemzően jónevű budapesti gimnáziumokban végzett ifjak és szüleik), hogy bebizonyítsák, a romák társadalmon belüli aránya jóval alacsonyabb annál, hogy bármit is lehetne velük magyarázni – noha konkrét tanulmány is megállapítja: „az iskolai romaarány és a szövegértés-kompetenciák között fennmarad egyfajta negatív kapcsolat”. Nem kell túlzottan félni ennek kimondásától –

mégse rasszistázzuk le őket, ahogyan áldozathibáztatást se kiáltunk (ott egyébként az is okozza a fejtörést, hogy míg 2011-ben még a negyedikesek 84 százaléka beszélt otthon is németül, 2021-ben már mindössze 61,5 százalék).

Apropó lélekszám. Az egy dolog, hogy a kormánynak kiemelt felelőssége van, és ezáltal teendője is bőven (miközben egyébként még a „KESMA-portálnak” nemigen nevezhető Politico is rámutat, hogy – a 2015-ben bevezetett kötelező óvodai nevelésnek köszönhetően – Magyarország az egyetlen olyan uniós ország, ahol nem tátong szakadék a roma és a nem roma gyerekek kisgyermekkori oktatása között), de az úgy azért nem fair, hogy az értelmiség krémjének termékeny korban lévő leszármazottai az egyik pillanatban felháborodottan tiltakoznak amiatt, hogy 2025-től csak a 30. életév betöltése előtt szülő nők esetében jár babaváró hitel („az első gyerekét 41 évesen szülő nő már semmit nem ér?!?”, „mik vagyunk mi, Gileád szolgálóleányai???”), majd a másik pillanatban azon keseregnek, hogy mennyire magas a hátrányos helyzetű, képességhiányos gyerekek aránya. A társadalmi mobilitásra sajnos dőreség hagyatkozni, ha közben a többdiplomás párok nem gondoskodnak okos kicsi kortársakról, akik felfelé húzzák pajtásaikat.

És ha már kompetenciákról van szó, a reflexszerű rasszistázás és károgás helyett akár elő is lehetne rukkolni a kimunkált problémamegoldó képességekkel, megvizsgálva a kompetenciamérés eredményeit, hátha adnak némi támpontot a követendő úttal kapcsolatban. Kiderül például: miközben minden egyes beázó tantermen hetekig szörnyülködik az arra fogékony közönség,

A községekben és a városokban kitűnő állapotú suli több van, mint a közepesnél lepukkadtabb. Viszont: a számadatok alapján se a szövegértési képességeket, se a matematikai eredményeket nem az határozza meg, hogy mennyire modern a környezet. A hatodikosoknál és a nyolcadikosoknál országos átlagban a nagyon rossz állagú iskolákban tanulók érték el a legmagasabb pontszámot; a kitűnő állagúakban és a közepesekben nagyjából azonos eredmények születtek. Legfeljebb annyi következtetést lehet levonni, hogy az elmúlt évek beruházásai kiemelten a rosszabb eredményeket mutató településtípusok iskolaépületeire irányulhattak, ahol így a motivációt nem csökkenti tovább az elavult infrastruktúra – önmagában a vakolat minőségén tehát kár hevesen rugózni.

Ellenben el lehetne gondolkodni például egy olyasféle akción, amelynek keretében megfelelő és kellően lebilincselő könyve(cské)k jutnának el azokba a háztartásokba, ahol kevesebb mint egypolcnyi olvasnivaló található. Akár TikTok-kihívást is lehetne mellékelni hozzá, ezen ne múljék. Persze számos más, ennél hatékonyabb eljárás is lehetséges; a kompetenciamérés eredményeiből mindenesetre két dolog teljesen egyértelműen kiviláglik:

és ugyanezek a tanulók messze le vannak szakadva szövegértésben (és minden másban) akár csak azoktól is, akiknél otthon 50 darabos a könyvtár.

Elismerem: önmagában attól, hogy beviszünk pár tucat könyvet olyan lakásokba, ahol hely sincs nagyon (bár a tévé elé például férhet egy s más), nem feltétlenül válik a Cigándi és az Edelényi járás is egy merő könyvmollyá. De hogy se a „kész, vége, csak ócska betanított munkás lehetsz (aki egyébként gondoskodik a szemét elszállításáról és leszedi az idénygyümölcsöt)” jellegű leszólás nem előremutatóbb, se pedig az, ha a motiválandó rétegek buksiját „jaj, te szegény szerencsétlen áldozat, a csúnya állam jól elbánt veled” szöveggel simogatjuk gügyögve, az talán egészen bizonyos.

Nyitókép: MTI/Balázs Attila