Éppen ők kritizálnak. A régi SZDSZ-esek, akik olyan jól elvoltak a Kádár-diktatúrában. Aczél elvtárs polcán az éneklő befőttek

„»Bródy, Koncz, avagy az „Aczél elvtárs polcán éneklő befőttek« – Nagyinterjút adtam a Hirado.hu-nak. Sok minden szóba került a könyvemen kívül. Például az, hogy szerintem itthon [is] a hidegháború korszakát éljük.
 

»Most valamiféle hidegháborút élünk meg. Utálom, és azt sem tudom, hogy melyikünk játssza a Szovjetunió és melyikünk az Amerikai Egyesült Államok szerepét. Meg azt sem, hogy mikor haladjuk végre ezt meg. Azt tudom, hogy én mindkét nagyhatalomtól ódzkodom. Magyar vagyok, európai és ember. Olyan, amilyen. Szeretem Dosztojevszkijt, F. Scott Fitzgeraldot, Faulknert, Miles Davist és Nabokovot. Ezen túl viszont nem várok egyik nagyvadtól sem semmi jót. De visszatérve magán-hidegháborúnkhoz: nem igazán felszabadító úgy alkotni, hogy tudod vagy sejted, hogy mit ildomos írni, csinálni és mit nem a saját közösségében. Ezt azért már meg kellene haladni, mert nagyon fárasztó. Az öncenzúra utálatos dolog. Nem beszélve az árokról, a köztünk lévő falról.«

Néhány részlet a hosszú interjúból, amelyet a hozzászólások között osztok meg. A riporter Vizvári Soma remek partner volt, szerintem most megmutattuk az imperialistáknak! A fotókat régi kedves barátom, korábbi munkatársam, Horváth Péter Gyula készítette.

»Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy publikáltak-e egyáltalán igaz művet a rendszerváltás előtt. Merthogy a maga teljességében semmi nem lehetett igaz, hiszen egy csomó tabutéma volt, majdnem mindenről úgy lehetett csak írni, hogy valahogy átmenjen a cenzúrán. Talán a mesék, néhány allegorikus dráma tekinthető teljesnek. De annak jelentését meg nem sokan értették, a többség inkább csak érezte, hogy valójában miről szól. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mondjuk a Halál kilovagolt Perzsiából nem zseniális, nem teljes értékű mű. Mert az. Bár tudnék így írni. De sohasem tudjuk meg, hogy milyen lett volna Hajnóczy Péter regénye, ha egy szabad rendszerben született volna meg. Igaz, akkor nyilván meg sem született volna. És talán Hajnóczy sem itta volna »szép lassan« halálra magát.

De ködlovagjaink nehéz sorsánál és utóéleténél jóval problémásabb, hogy a diktatúra ünnepelt »írói« is a polcokon maradtak. Mondjuk a könyvem egyik főszereplője, az ördögien gonosz Berkesi András, aki éppen Kardos embere volt a már említett Katpolon. Elképesztő szörnyűségeket műveltek. Ezzel sem nagyon foglalkozott senki, ahogyan azzal sem, hogy megírja a Hegedüs Gézák igaz történetét. Hogy milyen jellemtelen, jelentgető, a hatalomhoz törleszkedő ember rejtőzött a pipázgató társutas-elvtárs füstje mögött.«
 

»Nagyon jó művek születtek a Kádár-rendszerben. Ez nem a napfény, hanem a lázadás íze volt. De mégis, mindenben volt egyfajta kettős beszéd, utalgattak, ötvenhatról beszéltek, de azért mégsem volt, nem is lehetett kimondva a valóság. Persze fontos, hogy valami legalább így megjelenhetett, mert rengeteg embernek ez is sokat adott. Másrészről viszont az írótársadalom és szinte az egész értelmiség megtanult – keményen szólva – hazudni, alakoskodni, nem a primer igazságot leírni. És az olvasók is hozzászoktak ehhez. Ezt nyilván lehet pozitívan nézni, mert legalább lehetett írni valahogyan, meg lehet úgy nézni, hogy tulajdonképpen csak rávettek mindenkit arra, hogy ne írja meg az igazat. Ezt kell érteni Aczél György rendszerében: mindenképpen ő nyert. Ha nem alkuszol meg, akkor ne írjál. Ha megalkuszol, akkor játszmázol. És persze az írókat is meg lehet érteni: egy szerzőnek írnia kell, mert ha nem tud írni, belehal.«

»Nem vagyok híve a mesterséges dekonstruálásnak. A rombolás mindig a nácik, a bolsevikok sajátja volt. Én építkezni szeretek. Ehhez idő kell, türelem és főleg nagyon sok munka. Ralf Dahrendorf német szociológus valahogy úgy mondta, hogy egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, de a társadalmi változáshoz hatvan év kell. Nem ezt látjuk Magyarországon? Ahhoz, hogy kulturálisan, a lelkekben és a fejekben is megváltozzunk, még sok-sok esztendő kell. És talán több generáció. Talán el kell mennie a traumatizált nemzedéknek, nemzedékeknek. Azoknak, akik vagy a holokauszt vagy a kommunizmus rémálmából nem tudnak felébredni. De a feldolgozáshoz beszélni kell a tragédiákról. A bűnösökről, az áldozatokról, a kevéske hősről. Eltelt harminc év a rendszerváltás után. A hatvan év felén már túl vagyunk, legyünk optimisták. Nem kell örökké az aczéli kultúrpolitika árnyékában élnünk, nem kell úgy beszélni róla, mint az utolsó aranykorról. Azt megteszik a Népszavában.«

Sok minden szóba kerül még, olvassátok el a teljes anyagot.”