Hihetetlen, de igaz: pluszpénz járhat a tanárnak, ha letölteti diákjaival Tóta W. Árpád eligazításait!

Készül Tóta W. Árpád közéleti-politikai „gyerekújságja”, az okostelefonos alkalmazás formájában 10–14 éveseket megszólító „Kispolgár”: már mintacikk is került a publikum elé, amelyből minden felsős megtudhatná ájfónjáról, hogy az iskola unalmas, nem azt tanítják meg, ami tényleg hasznos, és hogy az ügyes tanár sem „állhat elő” jobb módszerrel. (Az sajnos nincs részletezve, mely tankerületek húzzák deresre a pedagógust, ha innovál, valamint hogy amennyiben az ügyes tanár is csak frontálisan magoltathat, mégis miért gyászolja annyi osztály a katedráról távozó, „izgalmas, játékos órákat” tartó tanáregyéniségeket.)

„Mikor veszem hasznát annak, amivel ma szenvedek?” – kérdi a szerző költőien, azon gyerekek helyébe képzelve magát, akiknek mindennapjaiból egyébként kevesebb idő megy el a kognitív készségek egész sorát fejlesztő „haszontalan”, kínzó memoriterekre, mint efemer Insta-bejegyzések görgetésére és influenszerek által gyártott, reklámokkal telepakolt TikTok-videók bámulására (utóbbival egy kisebb mintán végzett májusi felmérés szerint napi 80 percet töltenek a 8–15 évesek).

Így hát aki azt szeretné, hogy a mai gyerekekből kreatív, gondolkodó, kiegyensúlyozott polgárok legyenek, annak nem egy újabb appot kell felkínálnia számukra (az okostelefonjaikon meglévő átlagosan 76 másik alkalmazás mellé), mikroadományokból összerakott 45 milliós kezdőtőkével, hanem azon kellene lennie, hogy a szülők ne lássák el okostelefonnal a tízéves vagy akár annál ifjabb csemetéiket. Egyidejűleg pedig természetesen maguk is szakadjanak le a mobiljaikról, amikor együtt a család. Az nem érv, hogy „de a többi szülő is megveszi az osztálytársaknak” – az ezzel védekezők másokhoz képest pont a „többi szülő” halmazába tartoznak. Nem egy kutatás állapította már meg, hogy a túlzott okostelefon-használat (az Alzheimer-kórhoz hasonlóan) az agykéreg elvékonyodásával jár; de jelent már meg tanulmány arról is, hogy a saját okostelefon puszta jelenléte negatívan befolyásolhatja a kognitív működést és csökkenti a koncentrálóképességet. Mint ahogy már azt is kimutatták, hogy minél hamarabb válik a kispolgár okostelefon-tulajdonossá, annál nagyobb eséllyel fog felnőttkorában mentális problémákkal küzdeni. A hatéves koruktól okostelefonnal élő nők esetében ennek valószínűsége 74 százalék (azaz négyből három), de az első okostelefonjukra 10 évesen szert tevőknél is eléri a 61 százalékot.

Igen sajátos továbbá, amikor egy állítólag kritikai gondolkodásra és vitaképességre tanító „újság” mintacikke azt kérdezi, minek olyan dolgokat megtanulni, amire „bármikor rákereshetek az interneten”. Hát igen, például arra is könnyen találunk Youtube-videókat, hogy mi történik, ha forró olajra vizet öntünk – balesetmegelőzési okokból mégis célszerűbb a tanterv keretében célzottan kiokosítani ezzel kapcsolatban minden iskolást (ötödik osztály, természettudomány). Naná, akadnak a tananyagban tényleg felesleges információk is – ha azonban demagóg módon azzal jövünk, hogy nem kellene olyan dolgokkal edzeni az elmét, amire rá lehet keresni, nagyjából be is zárhatnánk az iskolát. A kétszer kettőhöz például még wifi se szükséges, megfejti a számológép. A csapatmunkát, a konfliktuskezelést és a problémamegoldást pedig ennyi erővel akár kukoricafosztás keretében is lehet fejleszteni, minek az a 18 év közoktatás.

Az, hogy „az iskola unalmas, és nem azt tanítják meg, ami tényleg hasznos”, sajnos eleve nem tekinthető művelt értelmiségihez illő állításnak. Hogy nézett ki egy 13 esztendős diák (például a kis Eötvös Loránd) órarendje 1859 őszén a pesti piaristáknál? Heti 2 óra hittan (az Ószövetség története és Palesztina földrajza), 6 latin, 5 görög, 2 magyar (mondatelemzés), 3 német, 3 történelem-földrajz, 3 mennyiségtan és 2 természettan (konkrétan ásványtan). És miután ennyi tanórát „pocsékoltak el” mindenféle antik coniugatiókra és declinatiókra, felnőve ők tették a millennium idején Pestet azzá, amivé.

Igaz, nekik nagy valószínűséggel nem nyilatkoztatták ki okos bácsik tízéves korukban, hogy amit az iskolában tanulnak, az már időszerűtlen és „nem köti le a gyerekeket”.

Miközben lapozzuk fel például az ötödikes tankönyveket. Etika: „Lakhelyed környezetében milyen változásokat javasolnál, ha te lennél a polgármester vagy egy helyi képviselő?” – igen, ez az a bizonyos közoktatás, amely állítólag semmiféle önálló gondolkodásra nem készteti a nebulókat. Továbbá: „Készíts egy táblázatot a füzetedbe, amibe egy héten keresztül beleírod, aludtál-e minden nap eleget!”, vagy másutt: „A rosszul kezelt konfliktus gyakran erőszakkal zárul” – ezek vajon unalmas és elavult témák? Aztán. Magyar nyelvtan: „Mit árul el a képen álló férfi arckifejezése, kéztartása? Honnan tudod?”, „Mikor kell bemutatkozni?”, „Ne használj az üzenetedben csupa nagybetűt, mert az olyan, mintha KIABÁLNÁL!”, „A mémnek mindig két rétege van: a vizuális és a verbális, azaz a kép és a szöveg” – ezek közül vajon melyik információval nem kellene terhelni a diákot? Melyik időszerűtlen? De kukkantsunk bele a matekkönyvbe is: „Becsüld meg a tanterem hosszúságát!”, „A mobiltelefon-előfizetésem 500 percet tartalmaz. Hány percet beszélhetek még, ha eddig 89 percet használtam már el?”, továbbá: „A 0-val osztók gonosz társasága megtámadta a világot, és egy speciális intergalaktikus trollszerkezettel el akarja tüntetni az őszi szünetet. A trollszerkezet hatástalanításához egy kódra van szükség, melyet megfejthettek, ha hibátlanul megoldjátok az alábbi feladatsort” – pontosan melyik feladat vállalhatatlanabb és unalmasabb, mint a Kispolgár valamely szócikke?

Történelemórán az ókori Róma kapcsán a tankönyv szerint két csoportot kell alkotni: az egyiknek meg kell próbálnia bebizonyítani, miért jó a királyság, a másiknak pedig érveket kell keresnie a köztársaság mellett – ott a feladat a 32. oldalon, csak észre kell venni. Máshol pun, illetve római nézőpontból kell beszámolni a pun háborúról, megvitatva aztán a két elbeszélés közötti eltéréseket – csak nem azt tanulhatja meg a diák akár a magyar közoktatásban is, hogy miért és hogyan térnek el egymástól a különböző narratívák?

Hasonlóképpen a „Digitális kultúra” tantárgy esetében (a neve is milyen!) minden kisdiák megtudhatja, mitől lesz unalmas egy prezentáció, valamint hogy „A figyelemfelkeltő fénykép elkészítése gyakran csak a szokásostól eltérő beállításon múlik”; ezenkívül feladatként meg kell figyelni, hogy internetes kereséskor „milyen oldalak kerülnek a találati lista elejére” és miért; át kell beszélni, „milyen tartalmakat nem szabad online felületre feltölteni” és miért; továbbá animációt kell készíteni a marathóni csatáról. Természetesen rá lehet zoomolni a tankönyvek létező hibáira is, ha azonban árnyalt gondolkodásra képes, „egészségesen szkeptikus” felnőttek kinevelése a cél, tényleg nem a legjobb kiindulópont axiómaként oktatni, hogy a tananyag en bloc silány.

Tóta W. Árpád egyébként kifejezetten rögzítette, hogy „ez egy liberális újság lesz”, egyidejűleg a Józsefváros újságban (micsoda kerületspecifikus téma) azt is leszögezte: „szeretnék összefogni a tanárokkal, és motiválttá tenni őket abban, hogy használják, és terjesszék a Kispolgárt, mivel valószínűleg a pedagógusok nagy részével a barikád ugyanazon az oldalán állunk”. A legtöbb alkalmazásletöltést generáló tanárokat anyagilag is honorálni szeretnék – és akkor most hunyjuk be szemünket, és képzeljük el, milyen jelzőket vonultatna fel Tóta W. Árpád, ha Bayer Zsolt kezdeményezésére magánforrásokból bónuszt kapna az a pedagógus, aki kormánypárti mobilalkalmazás letöltésére veszi rá a kiskamaszokat.

Nyitókép: YouTube/HVG