Birodalmi ábrándok

„Nem először és valószínűleg nem is utoljára, a napokban ismét felmelegítették az Európai Egyesült Államok című kezdeményezést. Ezúttal Guy Verhofstadt, az európai liberalizmus reklámarca tett hitet a jelenleginél integráltabb EU mellett a HVG-nek adott interjújában.

Azt régóta tudjuk, hogy elsősorban a magukat liberálisnak valló politikusok vágyálma az a nemzetek Európájának koncepcióját felváltó, erősen központosított EU. Ez Magyarországon sincs másképp: az SZDSZ már az uniós alapszerződés 2004-es parlamenti vitájában világossá tette, hogy föderatív Európában gondolkodik, manapság pedig a szabadmadaras párt szellemi utódja, a DK képviseli ugyanezt. Vagyis paradox módon épp azok a liberálisok sürgetik a birodalmi centralizációt, akik az egyéni jogokra hivatkozva még az alacsonyabb szintű szerveződést, az államot is lebontásra érett rossznak tekintik.

Az ellentmondás oka, hogy a liberálisokat valójában nem érdekli az egyén szabadsága, sőt ma épp ők a szólásszabadság és a véleménypluralizmus felszámolásának a zászlóvivői.

Maga az állam sem zavarja őket, ha az történetesen az általuk preferált csoportokat és érdekköröket képviseli, illetve a családok, nemzetek, történelmi keresztény egyházak meggyengítésére törekszik. Ugyanakkor egy ilyen ideális állam léte a liberálisok számára – a nemzeti elitek és a választók »megbízhatatlansága« miatt – hosszú távon nem garantált, ezért az ideológiailag már bizonyítottan elkötelezett Brüsszelben látják a megoldást.

A nemzetállami jogok átruházása azonban népszerűtlen gondolat Európában, így Brüsszel egyszerűen az állampolgárok feje fölött – hol önjáróan, sőt puccsszerűen, hol pedig tagállami asszisztenciával, de ami a lényeg: viták helyett a politikai cselekvés szintjén – hozza meg a maga döntéseit (vakcinabeszerzések, közös adósságfelvétel, zsarolás a támogatásokkal, stb.), vagyis az EU központi hatalmának kiterjesztése a tagállami hatáskörök hivatalos átruházása nélkül is folyamatosan zajlik.

Ettől függetlenül persze a centralizált EU hívei a kommunikáció szintjén is napirenden tartják a kérdést. Ahhoz, hogy az állampolgárok minél nagyobb arányban támogassák a föderatív koncepciót, kellően erős üzenetekre, hívószavakra van szükség. Térségünkben az egyik ilyen hívószó a bérunió, aminek hazánkban nem meglepő módon a DK a leghangosabb képviselője. Az ötlet kétségtelenül logikus, hiszen joggal merül fel a kérdés, hogy egy gazdaságilag egység államszövetségen hogyan tátonghat ekkora szakadék a keleti és a nyugati, illetve az északi és a déli országok bérszínvonala között.

Alighanem igazat kell adnunk Pogátsa Zoltán közgazdásznak abban, hogy egy olyan cégnek, amely nem tudja vagy akarja biztosítani alkalmazottainak a tisztes megélhetést, nincs mit keresnie a piacon. Ugyanakkor az EU működésének egyik kimondatlan alapelve, hogy a keleti periféria biztosítja a nyugati magországoknak az olcsó gyártókapacitást, vagyis a DK egy olyan ötlettel ingerli a magyar társadalmat, amit szélsőbrüsszelita pártként valószínűleg maga sem gondol komolyan.

Reálisabbnak, megfontoltabbnak és főleg ésszerűbbnek tűnnek azok az érvek, amelyek a geopolitikai kényszerhelyzetből vezetik le a centralizált Európa szükségességét. És itt jön a képbe Guy Verhofstadt említett HVG-interjúja. A volt belga kormányfő szerint a birodalmak korát éljük: »Kína, India, az Egyesült Államok és Oroszország határozza meg a történelem alakulását. És ebben nem lesz szerepünk, ha nem hozunk létre egy erősebb, integráltabb Európai Uniót.«

Valójában tehát az Európai Uniónak is birodalommá kell válnia. Magában a kifejezésben nincs semmi meglepő: állítólag az előző bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker is szerette birodalomnak nevezni az EU-t (talán mert így ő is császárnak érezhette magát). Csakhogy van egy lényeges különbség a Verhofstadt által említett nagyhatalmak és az Európai Unió között: az előbbiek komoly történelemmel és erős identitással bírnak, míg az EU-ban ez már csak a tagállamokra érvényes, vagyis azokra az entitásokra, amelyekre egy birodalmi struktúrában épp a provinciák szerepét osztanák.

Az organikusan, fokozatos terjeszkedéssel létrejött mai nagyhatalmakkal szemben tehát egy mesterséges birodalmat kellene létrehozni úgy, hogy több száz vagy ezeréves (köztük világbirodalmi múlttal rendelkező) országok önként lemondanának szuverenitásuk jelentős részéről – például az önálló külpolitika vagy honvédelem jogáról – a közösen létrehozott impérium javára. Csakhogy ez az impérium, a nevébe tett jelző dacára, már mostani állapotában sem jeleníti meg azokat az európai értékeket (kreativitás, kifinomultság, minőségre törekvés, igazságszeretet, szolidaritás, eszmei sokszínűség), amelyek még ma is kiváltják a külvilág irigységgel vegyes csodálatát. Mi több, Brüsszel még az európai civilizáció antik és keresztény alapjait is elhallgatja vagy megtagadja, miközben egyre nyíltabban követeli saját tagállamaitól a népvándoroltatási projekt végrehajtását, valamint az abnormalitás- és halálkultusz jogi normává emelését. A hivatalos Európa szimbóluma ma nem a gótikus katedrális, hanem az államfőkkel parolázó szakállas nő.

Bármelyik birodalmat nézzük, legyen az perzsa, hellenisztikus, római, mongol, török, napóleoni, szovjet vagy amerikai, két jellegzetesség minden esetben megfigyelhető. Egyrészt kivétel nélkül létezett egy domináns identitás – ez alapulhatott kultúrán, valláson, nemzeten, eszmén, az uralkodó személyén vagy egy értékrenden –, amely legalább a hódítók körében biztosította a birodalommal való azonosulást, s ennélfogva az erőt és a stabilitást. Másrészt a birodalmak offenzív módon, terjeszkedéssel jöttek létre, nem pedig a külső fenyegetések miatt összerántott, alapvetően védekező szövetségként. Minden impériumnak elengedhetetlen jellemzője a nagyság iránti vágy és az ebből adódó külpolitikai bátorság. Az EU azonban – hogy csak egy példát mondjunk – az Északi Áramlat felrobbantásának ügyében nemhogy vizsgálódni, hanem még kérdezni sem mer, Verhofstadtot is beleértve. Arrogancia befelé, gyengeség kifelé: ez nem birodalmi, hanem banánköztársasági modell.

Természetesen elképzelhető, hogy az Európai Unió mindezek ellenére akár teljes mértékben keresztülviszi az emberek feje fölött a centralizációt – mint említettük, a folyamat már elkezdődött –, de ez a nemzeti elitek cinkossága nélkül aligha lesz kivitelezhető. Ráadásul az Európai Egyesült Államok hosszú távú fenntarthatósága az állampolgárok egyetértése nélkül eleve kétséges. Ugyanis egy ilyen konglomerátum – jelenlegi tapasztalataink alapján – egy velejéig ember-, közösség- és Európa-ellenes rendszer lenne, amely így eleve nélkülözné a társadalmi támogatottsághoz szükséges azonosulási pontokat.

Nekünk, valódi európaiaknak tehát először a centralizáció őrült ötletét kell megakadályoznunk. Fontossági sorrendben csak ezután következik a geopolitikai szerepeken való töprengés.”

Nyitókép: MKDSZ.hu