Már nincs is kedvem versenyezni Péterrel és Ernesttel

„MÁR NINCS IS KEDVEM VERSENYEZNI PÉTERREL ÉS ERNESTTEL

Na, úgy látszik, ébredeznek a Mandiner olvasók. Eördögh Zita szerint azt hiszem, hogy jóképű vagyok és úgy írok, mint Esterházy vagy Hemingway.

Menjük sorban (Ágnes szerint ez egy kamuprofil, de leszarom)! Szóval, én nem hiszem, hanem tudom, hogy jóképű vagyok. Annak idején, joghallgatóként megjegyeztem, hogy köztudomású tényeket nem kell bizonyítani.

Ami a többit illeti, Esterházyt mindig értékeltem, de nem kedveltem az írásait, és volt egyszer egy kis afférunk. Amikor 1990-ben meghalt Ottlik Géza, éppen a reggeli Krónikát készítettem elő és kapásból arra gondoltam, hogy Pétert kérem fel arra, hogy nekrológot írjon. Felvette a telefont és megkérdezte, hogy »Drága mesterem, milyen ügyben állhatok a szolgálatára?« Mondtam, hogy »Nyilván tudod, hogy meghalt Ottlik Géza, holnap reggel a Krónikában minden félórában leadnánk a nekrológot, amit nyilván te írnál meg.« (Köztudomású, hogy Esterházy, Ottlik iránti tisztelete okán egy tűhegyes ceruza és nagyító segítségével egyetlen A4-es papírra lemásolta az Iskola a határont.) Péter, akit gyerekkorom óta ismertem, mert a Hévízi úton együtt néztük a Kerület meccseit, megkérdezte, hogy az addig rendben van, hogy megírja a nekrológot, de ugye jól gondolja, hogy azt fel is kéne olvasni. Mondtam, hogy »Péter, ez b@szd meg, rádió, persze, hogy fel kell olvasni!« Péter: »Gondolom, a Rádió még mindig a Bródy Sándor utcában van, én meg Csillaghegyen. Tudod mit? Nincs kedvem tömegközlekedni.« Miután letettük a telefont, felhívtam Dömölky Jánost, hogy feltétlenül neki kell megírni Ottlik nekrológját, hiszen bár rengetegen könyörögtek Ottliknak a filmrendezők közül, de egyedül neki engedte meg, hogy az egyik könyvét, a Hajnali háztetőket megfilmesítse. Dömölkyvel nagyon jóban voltam, Kisorosziban gyakran vendégeskedett Sváby Lajosnál és el is vállalta volna, de azt mondta, hogy új protézise van, ami csattog. Na, ezután kénytelen voltam én megírni azt a kurva nekrológot. Amúgy is edzésben voltam, mert egy időben szakmányban írtam a nekrológokat. Volt egy pár emlékezetes, közülük leginkább a Páger Antalé. Az idióta pártközpont attól tartott, hogy majd nyilasok bukkannak fel a temetésen, így aztán a főszerkesztő jóváhagyásával vehettük csak fel. A nevet most hagyjuk, de az egyik legemlékezetesebb nekrológom azzal kezdődött, hogy »Jó ember volt, aztán kiderült a rendszerváltás után, hogy III/III-as ügynökként jelentett a Népszabadságos kollégáiról.«

Ami Hemingwayt illeti, Key Westen voltam a házában. Neki is fájt a dereka, úgy, mint most nekem, ezért egy kottaállványon, állva írt. Ráadásul rohadt sok macskát tartott, én meg azokat utálom. Egyébként a Hemingway-ház kapujában volt egy kis kuckó, ott vettem jegyet. A pénzért egy kurva nagy, fekete kéz nyúlt ki, lila körmökkel. Amikor a lányom meglátta, egy óriásit sikoltott. Megjegyzem, ha nekem állva kellene írni, inkább nem kellene a Nobel-díj!

Na, ezt az írásomat most ingyen odaadom a Mandinernek, legyen az oldalukon valami normális, szórakoztató szöveg! Egyébként élő, valóságos személyek hozzászólásait szívesen fogadom (Ágnes: »Saját névvel… és arccal!«).”

Nyitókép: Képernyőkép