„Színesnek szánt forradalmacska volt a pedagógusok életpályamodelljéről szóló parlamenti vita alkalmából a Kossuth téren. A csekély érdeklődés mellett internacionalista eszközökkel megrendezett esemény minden részletében megmutatta a szélsőbaloldali politika szinte összes elemét. Jó, itt nem lőttek, mint kilenc évvel ezelőtt a kijevi Majdanon vagy 2006 október 23-án Budapesten. Volt színpad úgynevezett szónokokkal. Gondosan összeválogatott zeneszámok tagolták a tüntetést. Némely tudósító azon fanyalgott utóbb, hogy a Mi vagyunk a Grund című, a tüntető gyerekek által igen kedvelt dalt már túl sokszor ordítják a hangszórók. Valami új nem biztos, hogy jobb, ám a felpörgött élet ritmusát tükröző nóta kéne már – írták.
A kívülállók arra is gondoltak, hogy a kortárs zene egyik legkiválóbb képviselőjének musicaldalát mennyire nem rongálja az az ótvaros ricsaj, ami az efféle áltüntetéseken körbeveszi. Azon is spekulálhatunk, hogy a valódi műalkotás, így ez az értékes dal mennyire érdektelenné teszi szerzője szélsőséges politikai nézeteit. Kit érdekel az, ha megüti szívét a zene?
Felesleges emberszámolással bíbelődni, az az egy-két ezer jól ismert alak most is elszántan nevetgélt, ugrált és ordított a téren, akárcsak a korábbi rendezvényeiken. Nem véletlenül használjuk ezt a szót, valami egészen elfuserált amatőr színielőadásra hasonlított a mutatvány. A pulpitus mindenesetre, jó sok mikrofonnal, ott feketéllett az Országház mellett. Ide sorakoztak fel a baloldali irodalmi színpad műkedvelő szereplői. Ennyi hamis hangon kiabáló, indulatain és lámpalázán uralkodni képtelen figurát ritkán látni együtt. Nem volt különbség a korcsoportok képviselői között. Az úgynevezett tanárok éppen olyan hisztérikusak voltak, mint a parlamentből hozzájuk kilátogató baloldali politikusok. Elnagyolt, suta mozdulatokkal kísérten köpködték tele a teret hazugságaikkal. Még az olyan ócska közhelyet is meglobogtatták, mint »a törvényhozás most veri bele az utolsó szöget a magyar oktatásügy koporsójába«.”