Bátorság nem a megbélyegzéshez, a klisékből való kilépéshez kell

„1989. június 16-án temettük el méltó módon Magyarország kivégzett miniszterelnökét, Nagy Imrét és mártírhalált halt társait. Az esemény a magyar rendszerváltás fontos mérföldkövévé vált. Ott, a Hősök terén szembesült több százezer résztvevő – és a televízió előtt több millió néző – azzal, hogy az újratemetéssel erkölcsileg tarthatatlanná vált a Kádár-rendszer, a szocializmus. Milliók nem tudtak évtizedekig semmit sem arról, hogy ’56-ban forradalom volt, hogy kivégezték törvénytelenül az ország vezetőit, hogy százával gyilkoltak meg elfogott forradalmárokat. Nem tudták azt sem, hogy a jogszerűséget teljesen nélkülöző eljárásban a miniszterelnököt és társait az ítélet kimondása után egy nappal megölték, majd a börtön udvarán elföldelték. Később titokban

AZ ÚJ KÖZTEMETŐ 301-ES PARCELLÁJÁBA SZÁLLÍTOTTÁK ŐKET, ÉS AZ ÁLLATKERT ELHULLOTT LAKÓI KÖZÖTT, DRÓTTAL ÖSSZEKÖTÖZVE, FEJJEL LEFELÉ JELTELEN SÍRBA HELYEZTÉK MARADVÁNYAIKAT.

34 évvel ezelőtt Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza ravatalánál egyértelművé vált, hogy a vérben és bűnben fogant rendszernek morálisan vége van. Kádár János 1988-ban még kijelentette, hogy szó sem lehet a meggyilkolt miniszterelnök szerepének az újraértékeléséről. Jól érezte, hogy az a róla elnevezett rendszer végét jelentené. Egy évvel később betegen már a démonaival küzdött. Utolsó beszédében Nagy Imrét az »azóta elhunyt ember«-nek nevezte, és a beszámolók szerint néhány nappal a halála előtt kórházi ágyáról felkelve elindult »az Imre temetésére«. Küzdött a lelkiismeretével, hiszen a gyilkosságokat nem Moszkvából rendelték el, azok a magyar pártvezetők döntései voltak. Drámába illően aznap távozott az élők sorából, amikor a bíróság újratárgyalta a forradalom miniszterelnökének ügyét, törvénytelennek nyilvánította az eljárást, és 31 év elteltével felmentette a kivégzetteket.

Az újratemetés két tekintetben is teljesen új helyzetet teremtett. Egyrészt az esemény kapcsán – és főleg az elhangzott beszédek miatt – szembesült egy ország az elhallgatott, meghamisított múlttal. Másrészt – ami korábban elképzelhetetlennek számított – a szónokok közül senkit nem vittek el, nem tartóztattak le. Király Béla, Mécs Imre, Orbán Viktor, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és Zimányi Tibor sértetlenül mondhatták el gondolataikat, amelyek igazságtartalmuk miatt szinte sokkolták az erre figyelő milliókat. Érdemes megemlíteni, hogy a szovjet megszállási övezetben addig nem ez volt a megszokott. Hetven éve, 1953. június 17-én robbant ki a berlini felkelés a kommunista rendszerrel szemben, amit az oroszok és a keletnémet fegyveres erők könyörtelenül, több száz halálos áldozatot követelve levertek. 1956-ban a több ezer halottat eredményező magyar forradalmat szintén az orosz tankok fojtották vérbe. 1968-ban Csehszlovákiában a szovjet hódítók megint erőszakos módon számolták fel a bársonyos forradalmat, védték a szocializmust. Csak 1981-ben Lengyelországban sikerült elérni, hogy ne orosz tankok tapossák Varsó utcáit, ott a kommunista rendszer fennmaradása érdekében a lengyel hadsereg hajtott végre puccsot és alkalmazott erőszakot.”

Fotó: Fortepan / Magyar Nemzeti Levéltár