Ezután következett a Shadow Storm megjelenése, ami a vártnál sokkal szerényebb teljesítménnyel debütált. A folyamat végül a kijevi Patriot üteg elleni Kinzsál csapással tetőződött. Külön-külön ezek az események talán nem adtak volna okot a pánikra, és a drukkermédia mindent meg is tett, hogy elbagatellizálja azokat. A szakmai fórumokon azonban az aggodalom disszonáns hangjai egyre gyakrabban és egyre nagyobb hangerővel jelentek meg.
Tegyük félre egy pillanatra az egyre aggasztóbb folyamat technológiai okait, az orosz elektronikai hadviselés hatékonyságát, az adaptációt, az orosz háborús innováció dinamikáját és ehelyett vizsgáljuk meg a nyugati technológiai stratégia gyökereit.
Nem titok, hogy a Második Világháborúban a szövetségesek technológiai stratégiája még nem a minőségre, hanem a mennyiségre épült. Ez a stratégia csupán akkor kezdett megváltozni amikor a kölcsönösen biztosított nukleáris megsemmisítés árnyékában egyre valószínűtlenebbnek tűnt egy konvencionális fegyverekkel megvívott tömegháború a szuperhatalmak között.
Az eisenhoweri figyelmeztetésből okulva, a Hidegháború peremén fellángoló lokális háborúkat a Nyugat sokkal takarékosabban tervezte megvívni egy új, a minőségen alapuló technológiai stratégiával. Ezekben az új gyarmati háborúkban a Gatling géppuska modern változatának a monopóliuma elégségesnek látszott a kollektív Nyugat katonai felsőbbrendűségének a biztosításához.
Ez a folyamat az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben érte el a csúcspontját. Egy még egyelőre hatalmas, a Szovjetunió elleni háborúra méretezett Nyugati haderő az elsöprő minőségi fölény birtokában zuhant rá a Kuvaitot megszálló iraki hadseregre.