Válságban a Nyugat technológiai stratégiája

„Az ukrán háború első hónapjaiban még úgy tűnt, hogy a Nyugat jól kitaposott, minőségre épülő technológiai stratégiája tökéletesen működik. Ünnepeltük a Javelint meg a Stingert és rögtön utána a Bayraktar drónt. A HIMARS megérkezésével pedig a regnáló technológiai stratégia elérni látszott a csúcspontját.

Mivel a katonai innovációk evolúciója a klasszikus S görbét követi és mivel a csúcspont után nem egy gyors hanyatlás, hanem egy hosszú lankás plató következik, könnyű volt nem észrevenni az első vészjeleket.

A HIMARS kezdeti sikereinek az árnyékában nem vettük észre, hogy a Bayraktar csendben lekerült a sztárlistáról. Azt sem vettük észre, hogy az ukrán harci gépekre adaptált nagy sebességű radar-elhárító rakéták (AGM-88 HARM) csodája is csak három napig tartott. Közben az ukránok által alkalmazott sokat sztárolt taktikai drónok élettartama hónapokról hetekre majd napokra töpörödött.

A meglévő technológiai stratégia válsága csak akkor kezdett tudatosulni a szakértőkben amikor hirtelen az összes precíziós csapásmérő eszköz hatékonysága drámaian csökkenni kezdett.

A HIMARS hagyományos rakétái (GMLRS) és a platformról indítható siklóbombák (GLSDB), a légi indítású JDAM sikló, de még az Excalibur precíziós gránátok alkalmazása is egyre csökkenő hozadékot mutatott.

Ezután következett a Shadow Storm megjelenése, ami a vártnál sokkal szerényebb teljesítménnyel debütált. A folyamat végül a kijevi Patriot üteg elleni Kinzsál csapással tetőződött. Külön-külön ezek az események talán nem adtak volna okot a pánikra, és a drukkermédia mindent meg is tett, hogy elbagatellizálja azokat. A szakmai fórumokon azonban az aggodalom disszonáns hangjai egyre gyakrabban és egyre nagyobb hangerővel jelentek meg.

Tegyük félre egy pillanatra az egyre aggasztóbb folyamat technológiai okait, az orosz elektronikai hadviselés hatékonyságát, az adaptációt, az orosz háborús innováció dinamikáját és ehelyett vizsgáljuk meg a nyugati technológiai stratégia gyökereit.

Nem titok, hogy a Második Világháborúban a szövetségesek technológiai stratégiája még nem a minőségre, hanem a mennyiségre épült. Ez a stratégia csupán akkor kezdett megváltozni amikor a kölcsönösen biztosított nukleáris megsemmisítés árnyékában egyre valószínűtlenebbnek tűnt egy konvencionális fegyverekkel megvívott tömegháború a szuperhatalmak között.

Az eisenhoweri figyelmeztetésből okulva, a Hidegháború peremén fellángoló lokális háborúkat a Nyugat sokkal takarékosabban tervezte megvívni egy új, a minőségen alapuló technológiai stratégiával. Ezekben az új gyarmati háborúkban a Gatling géppuska modern változatának a monopóliuma elégségesnek látszott a kollektív Nyugat katonai felsőbbrendűségének a biztosításához.

Ez a folyamat az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben érte el a csúcspontját. Egy még egyelőre hatalmas, a Szovjetunió elleni háborúra méretezett Nyugati haderő az elsöprő minőségi fölény birtokában zuhant rá a Kuvaitot megszálló iraki hadseregre.

Az eredmény látványos volt és ugyanakkor félrevezető, még akkor is ha az ezt követő évtizedek új gyarmati háborúi igazolni látszottak a minőségen alapuló technológiai stratégia validitását.

2022-ben aztán a kollektív Nyugat ezzel a technológiai stratégiával és ezekkel az elvárásokkal alvajáratta bele magát egy az eddigieknél sokkal veszedelmesebb proxy háborúba – Oroszországgal.

Az első megdöbbenés a háború kitörése volt, mivel mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy a történelem legnagyobb katonai szövetsége, a puszta meglétével el fogja rettenteni Oroszországot a támadástól.”

Nyitókép: Wikipédia