Brüsszel szerint a görög határvédelem jó, a magyar nem

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Ami a hétvégén lezajlott görög parlamenti választások eredményeit illeti, minden a várakozásoknak megfelelően zajlott. A Kiriákosz Micotakisz kormányfő vezette Új Demokrácia (ND) a voksok több mint 40 százalékának megszerzését követően magabiztos győzelmet aratott, megszilárdítva ezzel azt a politikai irányvonalat, amelyet az előző, 2019-es győzelem óta gondosan egyenget. Az előrejelzések szerint mindezt még az sem veszélyeztetheti, hogy feltehetően június végén vagy július elején, egy második forduló keretében új választásokat írnak ki, mivel a nagyarányú győzelem ellenére az ND nem rendelkezik többséggel, a politikai klíma sajátossága miatt pedig nem jöhetnek szóba koalíciós tárgyalások.

Különös, hogy az alapvetően fragmentáltnak mondható görög rendszerben az ND mégis úgy tudott ennyire magabiztosan nyerni, hogy olyan, társadalmat érintő kihívásokat is le kellett küzdenie, mint a ciklus elejét megbénító, koronavírus okozta pandémia, a különböző jogállamisággal (lehallgatási ügy, sajtóhelyzet) összefüggő botrányok, valamint egy súlyos vasúti baleset, amely az ország rogyadozó infrastruktúrájának kérdésére világított rá.

Azonban a politikai sikernek talán nem is lehetne egyértelműbb magyarázata: fegyverténnyé nőtte ki magát a migráció kérdésének oly módú kezelése, amely eltér a nyugat-európai modelltől, s amely szinte zéró toleranciát hirdet azokkal szemben, akik törvénytelenül a szárazföldön Törökország felől, vagy pedig az Égei-, illetve a Földközi-tengeren át igyekeznek Európába jutni.

Példának okáért a statisztikák szerint tavaly hiába érkezett a görög szigetekre európai összevetésben is majdnem rekordszámú, 240 kísérő nélküli kiskorú jövevény – illetve kis híján 9 ezer felnőttkorú migráns –, több mint 260 ezer illegális bevándorlót sikerült a görög-török határról visszafordítani, és nem mellesleg az egész Európai Unióban Görögország rendelkezik a harmadik legmagasabb kitoloncolási rátával, összesen 33 500 kiutasítást regisztrálva. A választók szempontjából pedig nem kérdés, hogy a szigorú határvédelem, amely többek között a görögök megélhetését biztosító turizmust is megóvta, szakpolitikai kérdésből hamar átalakult egy olyan alapvető, a kormány irányába támasztott elvárássá, amely a gazdasági kilátásokat, valamint a korábban említett társadalmi kihívásokat zárójelbe tudta tenni.

Adódik ugyanakkor a kérdés, hogy e kifejezetten politikai kampányelemmé formált görög határvédelmi koncepció – amely megközelítőleg ötéves lemaradásban van a Magyarországon a kezdetektől alkalmazott gyakorlattól – mégis miképpen kerülte el annak a Brüsszelnek az intenzív kritikáját, ami előszeretettel avatkozik bele olyan tagállamok belügyeibe, amelyek szuverenitási kérdésként tekintenek a migráció megfékezésére?

E kérdés jogosságát talán éppen hazánk példája támasztja alá leginkább. Hiszen Brüsszelben a szigorú és egyben Európa déli részének egy szakaszát is védelmező

amely a bürokraták szerint „a XX. századi történelem legsötétebb példáit” idézi fel, s amely erkölcsileg „megkérdőjelezhető” módon juttatta győzelemhez 2018-ban a kormánypártokat.

Ráadásul a magyar határzár kérdése az európai establishment szemében akkora tüske, hogy Brüsszel évek óta nem hajlandó a déli határzár rá eső költségét, megközelítőleg másfél millió eurót megtéríteni, dacára annak, hogy az egyfajta gazdasági feladatot is ellát. Ugyanis ne felejtsük el, a röszkei ellenőrzés hiányában Európa többi országában belső határellenőrzés bevezetésére lenne szükség, amely a turisztikai kényelmetlenség mellett kereskedelmi szempontból az európai gazdaság számára is hátrányt okozna. Mi több, Brüsszel még az ügyben is panaszt emelt hazánk ellen, hogy a zéró tolerancia jegyében Magyarország külföldi embercsempészeket utasít ki az országból. Persze arról már kevesebb szó esik uniós politikai körökben, hogy sem a migrációval összefüggésben letartóztatottak fogva tartási költségeihez, sem pedig új börtönök létesítéséhez nem járul hozzá az európai establishment, ugyanis ezek költségeit önkényes módon a magyar adófizetőkre hárítják át.

E tények ellenére

Sőt, Brüsszel és a Micotakisz-kormány kapcsolata a jelek szerint olyannyira stabil, hogy a hétvégi választásokat megelőző napokban a régi-új kormányfő nem mással kampányolt, minthogy a Törökországgal közös határon lévő határzárat úgy hosszabbítják meg, hogy az a majdnem 200 kilométer hosszú határszakaszt teljesen lefedi majd, ráadásul nem görög, hanem uniós forrásokból fedezve. Mint ahogyan Micotakisz elmondta, „erre azért van szükség, hogy elkerülhető legyen az illegális migránsok újabb szervezett inváziója görög, azaz európai területre […] Görögországnak pedig nem lenne szabad egyedül viselnie a blokk határának védelmi költségeit.”

Hogy a magyar és a görög határvédelmi gyakorlat között az európai elit milyen megfontolások alapján tesz ilyen igazságtalan módon különbséget, annak számos oka lehet. Egy valami azonban biztosra vehető: a háború elmélyítésében érdekelt Brüsszel a jelek szerint bármilyen „erkölcsi” ügy, még a megosztó migrációs politika felett is hajlandó szemet hunyni abban az esetben, ha az adott tagállam elkötelezetten szállít Ukrajnának fegyvereket. Görögország pedig az Ukrajnába irányított harckocsi-, lőszer- és tüzérségi programjának köszönhetően éppen ilyen tagállamnak bizonyul. Mi ez, ha nem a brüsszeli kettős mérce ékes példája?

Nyitóképen: Micotakisz kormányfő a görög határfalnál (fotó: Sakis MITROLIDIS / AFP)