Ferenc pápa nem vállakat veregetni jön hozzánk, hanem sebeket gyógyítani

„Amikor márciusban Rómában jártam, hogy a pápalátogatásra felkészülve interjúkat készítsünk, és leforgassuk egy tizenöt részes, egyszerre ismeretterjesztő és »ráhangoló« sorozat kockáit a Szentszék és Magyarország kapcsolatáról, ennek a történelmi köteléknek megannyi emlékéről, módom nyílt néhány érdekes beszélgetésre.

A beszélgetések során két gondolat tért vissza újra meg újra. Az első gondolat az értetlenkedésé volt: ha Ferenc már járt Budapesten, miért tér vissza ugyanoda másfél évvel később? A második annak hangsúlyozása, hogy határozottan lelkipásztori, és nem politikai, diplomáciai karaktert szánnak ennek az utazásnak.

Miközben értem a »pásztori« vonás kiemelését, ez az egyszerű szó mégis ezernyi kérdést ébreszt bennem. Lehet, hogy a képes megfogalmazás ma archaikusnak tűnik, nem mindenki szereti, ha »nyájként« írjuk le magunkat, az egyházat (ezzel juhokként a hívőket). Mégis hordoz magában valamiféle meghittséget és intimitást. Kapcsolatról van szó és közös történetről, személyességről és bensőségességről.

Jorge Mario Bergoglio egészen határozottan festi meg az ő szolgálatfelfogásának »pásztorképét«, ars poeticáját. »Bárányszagúságról« beszél, vagyis valódi és mély osztozásról egymás életében, arról, hogy nem hivatalnokok vagy kiskirályok birodalma, de nem is vesztésre álló rossz hadvezérek megvert serege az egyház. Hanem megérintett emberek Isten és egymás melletti elköteleződése. A viszony hívő és papja között nem zárható be valamiféle katonás vagy túlszakralizált, elspiritualizált, ám végső megvalósulásában olykor szánalmasan profán hierarchia szűk és avítt korlátai közé: »…a mennyei Atyánkkal való kapcsolat olyan közösséget igényel, mely gyógyítja, elősegíti és erősíti a személyek közötti kapcsolatokat«.” 

 Nyitókép: Shutterstock