Baloldali vágyálom Magyarország elszigetelődése

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Nem sokkal azután, hogy több mint két évvel ezelőtt beiktatták az Egyesült Államokban Joe Biden amerikai elnököt, számítani lehetett arra, hogy jelentősen meg fog változni a transzatlanti politikával kapcsolatos széljárás azokban az országokban, amelyek az új adminisztrációval szemben továbbra is a konzervatív és szuverén elképzelések mentén képzelik el a jövőjüket. Mondani sem kell, az efféle prognózisok középpontjában Magyarország példája állt, amely mind Európa, mind pedig Washington számára is kiemelt geopolitikai jelentőséggel bír, ugyanakkor több mint egy évtizede ugyanazon a stabil pályán mozog, amelyet az Orbán-kormányok láncolata fémjelez.

Az előrejelzéseket alá is támasztották a konfliktuskeresésről hírhedt demokrata kurzus kezdeti tapogatózásai, melyek keretében Biden elnök a magyar kormányfőt kelet-európai gengszterekkel említette egy lapon, majd az általa kinevezett külügyminiszter, Antony Blinken a magyar demokráciáról és sajtószabadságról alkotott kritikus véleményt úgy, hogy egyszerűen párhuzamot vont a Szovjetunió időszakának sajtóállapota, valamint a jelenlegi magyar sajtó helyzete között. Amennyiben akkor bárkiben is felmerült, hogy mindez pusztán a 2016 előtti Obama-adminisztráció alatt tapasztalt különféle beavatkozási kísérletek (amerikai kitiltási botránynak nevezett dezinformációs akció, Goodfriend ügyvivő ellenzéki tüntetésen való részvétele) megismétlése lenne, az bizonyosan átértékelte véleményét azok után, hogy az orosz-ukrán háború kirobbanása óta

Így a Washingtonnal látszólag állandóan diplomáciai csörtébe keveredő Budapest kapcsán nemcsak itthon, hanem Nyugaton is egyre gyakrabban találkozni azzal a véleménnyel, miszerint Magyarországra mindig is páriaként tekintett a tengerentúli nagypolitika, az Orbán-kormány pedig jellegéből és politikai irányultságából fakadóan soha sem volt képes ezen változtatni.

Azonban áttekintve az előző elnöki adminisztráció alatt látott legmagasabb szintű magyar-amerikai viszony példátlanul kedvező alakulását, majd a republikánus keménymaggal egészen a mai napig ápolt robusztus kapcsolati hálót, könnyedén belátható, hogy egyedül a mindenkori amerikai baloldali establishment az, amely szüntelenül szereptévesztésben van hazánkkal kapcsolatban.

Mint ismert, nemcsak európai, hanem világszintű összevetésben is a magyar kormányfő volt az az első országvezető, aki az akkor még csak elnökjelölt Donald Trumpot hivatalosan is a támogatásáról biztosította, mely által kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy a győzelemre akkor egyre esélyesebbé váló konzervatív elnökjelölt új alapokra helyezze a Magyarországgal ápolt bilaterális viszonyt. Hogy ez az orbáni gesztus mind diplomáciai, mind pedig reálpolitikai értelemben is mennyire hatékonynak bizonyult, hűen érzékeltették nemcsak a kölcsönös tisztelet hangján megfogalmazott magas szintű egyeztetések, hanem az olyan közös víziók nemzetközi térben való artikulálása, mint az illegális migráció és a demokráciaexport elítélése, a keresztény értékek és az üldözött keresztények védelme, valamint a családok kiemelt támogatása.

A 2016 és 2020 közti bilaterális kapcsolatok egyik kicsúcsosodásaként értelmezhető a fővárosunkba delegált amerikai nagykövet, David Cornstein személye is, aki kétéves ittléte alatt az egyik legemblematikusabb amerikai diplomáciai képviselőkévé nőtte ki magát. Az elődjeihez képest ugyanis tevékenysége nemcsak abban bizonyult kiemelkedőnek, hogy tartotta magát a diplomáciai protokoll alappilléréhez, a bécsi egyezményben foglaltakhoz –

–, hanem még az olyan ügyek mentén is mindig a kompromisszumkeresést helyezte előtérbe, amelyek ha csak érintőlegesen is, de az Egyesült Államokkal voltak kapcsolatosak. Példának okáért a Soros-egyetemmel kapcsolatban jogosan rótta fel az intézmény vezetésének a zabolátlan kommunikációból és a racionalitást nélkülöző érdekérvényesítési kísérletekből fakadó hibákat, miközben ellentmondva a fősodratú nemzetközi elvárásoknak pusztán annyit mondott az illegális migráció magyar szabályozásával kapcsolatban, hogy „Orbánnak igaza van”.

Ám az akkori diplomáciai és stratégiai együttműködésen, valamint a két ország vezetőjének kifejezetten baráti kapcsolatán túl fontos megemlíteni annak a hosszú távú szövetségesi hálózatnak a kiépülését is, amely ezt a gyümölcsöző kapcsolatot annak ellenére is fenn tudta tartani, hogy idő közben megváltozott az amerikai elnök személye és pártszínezete.

Ugyanis mindennemű háborúpárti és baloldali beavatkozási kísérlet ellenére kijelenthető, hogy azáltal, hogy két éven belül ismét Magyarország adhat otthon a republikánus tábor legfontosabb tengerentúli eseményének, az idén májusban megrendezésre kerülő Conservative Political Action Conference (CPAC) nevezetű konferenciának, az amerikai konzervatívok egyértelmű üzenetet fogalmaztak meg nemcsak Brüsszel, hanem az egész világ számára Magyarország nemzetközi politikában betöltött, hosszú távú jelentőségével kapcsolatban.

Mindezek tudatában túlzás nélkül kijelenthető, hogy dacára a korábbi, valamint a jelenlegi demokrata adminisztráció nyomásgyakorlási kísérleteinek, a magyar-amerikai kapcsolatok konzervatív gyökerei továbbra is stabilak. Ezek pedig, ahogy a múltban, úgy

irrelevánssá téve azokat a pillanatnyi ellenzéki érveket, amelyek vágyvezérelt módon Magyarország elszigetelődéséről szólnak.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd