Néhány napja ismét brutálisan összevertek valakit Budapesten az „antifasizmussal” takarózó szélsőségesek. Az áldozatnak bevérzett a szeme, egy időre elment a látása. Csak reméljük, hogy a titkosszolgálatoknak nem hunyt ki a szeme világa. Ez a támadás is jól illik abban a mintába, amelyet a Budapestre irányuló német terrorturizmus rajzol ki, s amelynek eltűrésében Berlinnek megkülönböztetett felelőssége van.
A kérdésnek két rétegét kell elkülöníteni. Egyrészt félreérthetetlen választ kell adni, azon az alapon, hogy minden magyarnak joga van biztonságban élni a saját hazájában, anélkül, hogy külföldi szélsőbaloldali erőszakcsoportok vadásznának rá az utcán. Így tehát el kell érni, hogy a terroristák se keletről, se nyugatról ne léphessenek be észrevétlenül az országba. Másrészt, azt is el kell érni, hogy Berlin végre visszarántsa a vérebeit. Mert igen, innen is meg lehet fogni ezt a problémát. Németország ugyanis valóságos melegágya a szélsőbaloldali erőszakcsoportoknak. És mint minden évszázadban, úgy ma is igaz, hogy a német probléma mindig európai probléma. Mert úgy tűnik,
Miközben a német alkotmányvédelmi hivatal titkosszolgálati eszközökkel figyeltet meg jobboldali kiadókat és demokratikusan megválasztott pártokat kompromittál szovjet módszerekkel, ugyanez a tüchtig szervezet jóságos mosollyal hagyja, hogy az átlagemberre is életveszélyt jelentő Antifa szabadon garázdálkodjon belföldön és újabban már külföldön is. Változik a világ. Az antifasiszták, akik régen a munkásosztály ökle voltak, ma már az újburzsoázia acélbetétes bakancsa, amely éppen Budapesten csattog. Globalista rohamcsapat lettek, a kapitalista technokrácia diverzánsegységei. Ez pedig a világ szégyene! De mégsem elég minősíteni, nem elég rámutatni erre, hanem meg is kell akadályozni a működésüket és feltétlenül tisztázni kell a német politika felelősségét mindebben.
A berlini vezetés Washingtonban úgy énekel, mint egy szerelmes eunuch, Budapesten viszont visszanyeri a Gauleiter dörgő és sötét hangszínét. Ahogy figyeljük ezt az alakítást, szinte elismerően azt kell mondanunk – micsoda virtuozitás ez egyetlen torokból! De megtapsolni azért nem szeretnénk, mert amikor egy védtelen fiatalt rugdosnak német szélsőségesek a budapesti éjszakában, vagy amikor viperával verik véresre a magyar járókelőt a csoportosan támadó betolakodók, ahogy ez februárban történt, akkor ezzel minden magyar ember és az egész ország biztonságát fenyegetik. Ne értsenek félre, természetesen
A magyar adófizetők azért tartják fenn a rendőrséget és azért finanszírozzák a parlamenti képviseletet, hogy ezzel kettős pajzsot emeljenek közösségi életük fölé. Nem ilyen szerencsések a németek, akik jóval több adóért kontrollálatlan bevándorlást, „antifasisztákat” és ideológiai alapon dolgozó korrupt titkosszolgálatot kapnak a nyakukba. Legyen ez az ő gondjuk, de ne legyen a miénk! Ezért a tisztánlátás érdekében öt tézist fogalmazok meg az „antifasizmus” jelenségével kapcsolatban:
1. Az antifasizmus nem egy politikai álláspont, hanem egy módszer. A módszer lényege, hogy a szélsőbal azzal vezeti meg a centrumhoz közelebb álló erőket, hogy meghirdeti az antifasiszta népfrontot, aztán a végén a hozzá csatlakozókat is lemészárolja, mint fasisztákat. Éppen a német történelemből tudjuk, hogyan használták fel az antifasizmus jelszavát arra, hogy a legsötétebb diktatúrát igazolják vele. Emlékezetes, hogy még a vasfüggönyt is antifasiszta védőfalnak (antifaschistischer Schutzwall) hívták, mintha nyugati fasiszták akarnának bemászni rajta és nem szerencsétlen kelet-európaiak akarnának nyugatra menekülni. Az antifasizmus jelszava legkésőbb 1945 után hatalmi demagógiává vált. Ebben az évben maga Orwell jelentette ki, hogy a fasizmus elcsépelt, semmit sem jelentő ellenségfogalommá vált.
2. Az antifasizmus immunitást ad a felelősséggel és a kritikával szemben. Ha valaki ma antifasisztaként veri véresre az embereket 2023-ban, akkor ezt nem azért teszi, mert nem szóltak neki, hogy már véget ért a második világháború, hanem azért, hogy ezáltal teljes immunitást élvezzen minden kritikával szemben. Európa amerikai és orosz megszállói egyaránt használták és ma is használják ezt az eszközt. Az antifasiszták csupán kihasználják, hogy a fegyveres erővel fenntartott „antifasiszta konszenzus” lehetővé teszi számukra a támadást. Egyszerű recept: akire egy antifasiszta rátámad, az automatikusan fasisztának minősül. Felelősségre vonásról és kritikáról szó sem lehet.
3. Bármiféle antifasiszta konszenzusnak csak biopolitikai alapon lenne értelme. Amíg viszont a baloldal taktikai érdekek alapján határozza meg, hogy mi számít rasszizmusnak, amíg lelkesen tapsol az abortusszal kivégzett fogyatékosok halálát látva, és amíg utcai tüntetéseken fedezi a fehér kesztyűs eugenikát, addig ők az örökösei Dr. Mengelének és addig semmiféle antifasizmusról nincs joguk beszélni.
4. Az antifasizmus nem önálló politikai akció, hanem eszköz. A piszkos munkát a technokraták sem zakóban végzik el. Ezért van szükség az antifasisztákra, akik önként és dalolva osztják meg a globalizációkritikus, rendszerkritikus és szörnyűséges „populista” erők jobb- és balszárnyát, terrorizálják a jobboldaliakat vagy azokat, akik éppen a globális technokrata elit útjában vannak. Fogadok, hogy így került Budapest is rá a térképükre. Tipikusan az ilyen feláldozható „hasznos idiótákat” vetik be elsőként a hibrid háborúban is. Az immár klasszikus műfajnak számító orosz bértüntetőnek és a felforgatóknak is megvannak a nyugati megfelelői. Látni kell, hogy az Antifa mindig kapható lesz az ilyen megbízásokra. Ha netán ma éppen l’art pour l’art dolgoztak, az nem azt jelenti, hogy holnap nem lesz belőlük zsoldos.
5. Nem az „antifasiszták” a globalizációkritikus jobboldal fő ellenségei. Ezzel a tézissel azokhoz az őszinte és tiszta érzésű jobboldaliakhoz fordulok, akiknek a szélsőbaloldali erőszakcsoportok talán elterelnék a figyelmét arról a sokkal fontosabb harcról, ami a globális technokráciával szemben folyik. Nem sakkozik úgy senki, hogy csak a gyalogokat akarja leütni. Ha mégis, akkor hamar sakk-mattot kap. Ezért a baloldali erőszakot nem szabad viszonozni, helyette bízni kell a hatóságok erélyes fellépésében. A jogos harag energiáját olyan produktív konfliktusban kell felhasználnunk, amelyen keresztül visszanyerhetjük az életünket és hosszú távon biztosíthatjuk a közösségeink jövőjét.
Végezetül: a pontok között nem is szerepel, mert annyira magától értetődő, de természetesen a magyarországi baloldalnak el kell határolódnia a jogtalan támadásoktól, ha nem akarnak bűnözők és erőszakcsoportok szövetségesének tűnni. Ez a minimumfeltétele annak, hogy a magyar politikai közösség legitim résztvevőinak tekintsük őket. Talán nem is olyan nehéz kiállni a nyilvánosság elé és elítélni a szélsőbaloldali támadásokat. Vagy mégis?
Nyitókép: Christoph Soeder / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Ezt a célt szolgálja az USA erőfeszítése a béke érdekében, de nem segíti az az ötlet, hogy az Európában zárolt orosz vagyonokat felhasználják Ukrajna támogatására.
Örökre vállalhatatlanná vált, miközben még nála is mélyebbre süllyedtek azok, akik mindezt látva, viccesnek találták és beszámolóikban ironizáltak a látottakon.
Egy ócska libernyák s…ggfej megpróbálja provokálni a magyar férfit, de felsül.
Aki jobboldali gondolkodó, annak már az élethez sincs joga? Ez már a Szeretetország előszobája?
Személyesen fölkeres egy magyar politikus, a másik levelet ír nekem, a harmadik figyelmeztet a fészbukon, hogy mit mondjak az engem fölkeresőnek.
Bovier György, fővárosi képviselő egy az egyben kijelentette Bohár Dánielnek, hogy nem terveznek nyugdíjemelést.
A Zöldek és Munkáspárt szövetségének jelöltje azonnal távozott a gyenge szereplést követően.
