Irgalmatlanul hiányzik a vers ebből a világból – a magyar költészet napjára

1933 júniusában József Attila három napot töltött Lillafüreden. Az Írók Gazdasági Egyesületének rendezvényére érkezett. El lehet képzelni, milyen jól érezhette ott magát.

Ottlétének mégis volt némi hozadéka, mert megismerkedett Marton Márta művészettörténésszel, akit a kortársak világszép nőnek tartottak. Bele is szeretett, bármit is jelentsen ez. Mert tartós kapcsolat nem lett ebből a szerelemből,

József Attila akkoriban Szántó Judittal élt együtt. Ő így írt a vers keletkezéstörténetéről:

 „Szombaton hazajött Attila. Lillafüredről kaptam ugyan egy lapot, de mikor beállított, nyugtalanul, futtában megölelt, majd öltözködni kezdett. A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapíros fehérlett. Kiemeltem, és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: »Hiába olvasod, nem hozzád írtam.« Ez volt a szerelmi Óda. »Gyönyörű – mondtam megsemmisülve. – Értelek Attila. Ez azt jelenti, hogy nem engem szeretsz. Nem baj, elmész, látod, milyen jó, hogy nem köt össze bennünket semmi más.« »Tévedsz – szólt Attila –, nem megyek el. Itt maradok, és végig kell szenvedned azt, amit én szenvedek." 

Egyszerre kilátástalan és kozmikus, szenvedélyes és félelmetesen rezignált.

Így csak olyan ember tud írni a szerelemről, aki tudja, hogy „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magány” lakik, és ezt a magányt a világon semmi sem oldhatja fel. 

*

Az jó, hogy a költészetnek napja van, még jobb, hogy a magyar költészetnek van napja, de a legjobb az lenne, ha minden áldott nap költészetnap lenne.

Hiányzik persze sok minden más is. A jó vers megemel és átszellemít, vagy ahogy mondani szokás: segít élni. A vezércikk sajnos nem segít élni, a véleménycikk sem, a tudósítás sem, semmi.

Ez a nagy szódömping nem segít, legfeljebb arra jó, hogy elterelje a figyelmet a nyelv csodájáról. A költészet németül Dichtung, ami magyarul sűrítést jelent. Ez pontos: a vers ugyanis a tovább már nem sűríthető nyelv, a nyelv esszenciája. Ha verset olvasunk, magunkon dolgozunk, a legjobbat ássuk elő magunkból.

Nem vagyok híve semmiféle mozgalomnak, idegenkedem az „olvass verset minden nap”-akcióktól,. Ez az egész sokkal intimebb, személyesebb, mint a hangzatos felhívások. Ha rajtam múlna, csak olyan sajtó létezne, amelyben szépirodalmon kívül semmi más nem szerepelne. Versek, esszék, novellák, semmi más. Ezekből jóval pontosabban kirajzolódna a világ aktuális állapota, mint a napi hírekből.

Vinnénk magunkkal a verset, görgetnénk magunkban, mint a patak a kavicsot. A tévében sem lenne más, csak ami az irodalommal, a művészettel kapcsolatos. Na jó, talán még futballmeccsek néha, a nívósabb fajtából. Előtte vagy utána pedig beszélgetés arról, hogy Mándy Iván számára például mit jelentett a futball. Mi a futball költészete. 

Senki sem tudja, milyen fontos ez a nemzetnek – írja a nagy amerikai költő, William Carlos Williams az egyik versében. Nem konkrétan a versről írja ezt, hanem – ha jól emlékszem – egy asszonyról, aki valamivel foglalatoskodik a kertjében. De írhatta volna nyugodtan a versről is. Azért is fontos, mert semmi nem mutatja meg ilyen erővel és ilyen mélységben, kik vagyunk. Csak a művészet képes erre, semmi más.

József Attila segít élni, és ez azzal együtt igaz, hogy saját magán mintha nem lett volna képes segíteni. Ki tudja.

A halál „koraisága” viszonylagos. Egy élet minőségét, szellemi sűrűségét nem lehet években mérni. A versben másként telik az idő, a költő életidejének nincs köze a falióra ketyegéséhez. 

Ha verset olvasunk, ebben a másféle időben vagyunk,

Azok élete is, akik soha nem olvasnak verset.

Nem írom ide, hogy olvassunk verseket, nincs hozzá gusztusom, olyan nevetséges lenne. Csak képzeljük el, ahogy ülünk a „csillámló sziklafalon” és szerelmesek vagyunk, körben bezöldült hegyoldalak, az égen bárányfelhők. „Szoktatom szívemet a csendhez” – írja az Ódában József Attila. Szoktassuk, nem nagyon van más választásunk. 

ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június 

Nyitóképen: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (Wikipedia)