Coming out

„20 évvel ezelőtt ezen a napon hoztam meg életem egyik legjobb döntését, amire halálomig büszke leszek! 2003. április 12-én dönthettek Magyarországon a választók arról, hogy az Európai Unió tagjai legyünk-e, vagy sem. Igen, büszkén vállalom, hogy nemmel szavaztam! Nemmel szavaztam azzal az 592 690 emberrel együtt, akik szerint sem volt jó döntés, hogy ennek a szervezetnek a tagjai legyünk. De mégis mi motivált, hogy Magyarország uniós tagsága ellen voksoljak?

20 évvel ezelőtt, és ma is a támogatók legfőbb érve az, hogy az unión kívül nincsen élet, semmi értelme nincs protestálni ezzel szemben. Nincs alternatíva – üvöltötte és sulykolta arcunkban az akkor még 95 százalékos fölényben lévő baloldali médiaelit. Pontosan ugyanazok propagálták az uniós csatlakozást, akik korábban mindenkit fasisztának minősítettek, akik szerint a Szovjetunión és a szovjet táboron kívül igenis van élet. Természetesen ezek a sajtótermékek érthető okokból nem engedték, hogy az uniós csatlakozással szemben bármilyen értelmes érv elhangozzon. Teljes volt a »nem« tábor elnyomása! Mindez roppant mértékben idegesített, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csak azért is nemet mondjak Brüsszelre.

A nem melletti szavazatomat erősítette, hogy az akkori Medgyessy-kormány olyan szinten idióta, ostoba és az embereket teljesen hülyének néző kampányt folytatott, hogy semmiképpen nem akartam a balliberális kormány álláspontját erősíteni az igen voksommal. »Nyithatok Bécsben cukrászdát? Továbbra is ehetünk mákos gubát?« – plakátok láttán csak megerősödött bennem az elhatározás, hogy ebből nem kérek. Fontos szerepet játszott a döntésemben a regnáló szocialista-szabad demokrata kormánnyal való elégedetlenség. Bár nem volt kimondva, de aki egy kicsit is figyelte a kampány menetét, az tisztában volt azzal, hogy minden egyes »igen« szavazatot a baloldali kormány a saját legitimációjának az erősítésére fog felhasználni. Nem kívántam a botrányos, és az országot teljes mértékben tönkretevő gazdaság-és társadalompolitikát folytató Medgyessy-rezsimet erősíteni.

Milyen esetben gondolkoztam volna el az érvénytelen szavazaton, vagy esetleg az igenen? Abban az esetben lehet másképpen döntök, ha egy több hónapos, valóban az érveket és ellenérveket jól bemutató kampányt folytattak volna a hazai pártok. Mindez azonban nem történt meg. Egy átlagpolgár, aki nem követte folyamatosan híreket, és nem tudott legalább angolul, az szinte semmit nem tudott meg az EU-ról az ostoba lózungokon kívül. Ne feledjék, hogy 2003 tavaszán még jóval kevesebb embernek volt hozzáférése az internethez, okostelefonok pedig még a kanyarban sem voltak. A tájékozódás legfőbb forrása a balliberálisok által 95 százalékban uralt média volt. Csak azok juthattak cizelláltabb információkhoz, akik vették a fáradságot, és megpróbáltak alternatív hírforrásokat keresni.

Dühített az az elképesztő baloldali hazugság, hogy az uniós tagsággal itt valamilyen komoly jóléti fordulat következik be. Azok akik csak értelmesen próbálták elmagyarázni, hogy az uniós tagság nem jelenti azt, hogy a következő hónaptól kezdve magasabb fizetés érkezik a számlákra, azokat sok esetben ismételten ostobának nevezték, az elvetemültebb brüsszeliták pedig fasisztának bélyegezték a kritikusokat. Persze az életszínvonalbeli emelkedés, ahogyan azt az értelmesebb közgazdászok jósolták nem is történt meg. A Medgyessy, majd pedig a Gyurcsány-kormány pedig csődbe vitte Magyarországot, és ezzel pedig komoly évtizedes hátrányt szedtünk össze a környező riválisainkkal szemben. Brüsszel persze mindezt ölbe tett kézzel figyelte. Mindez azonban már egy más történet.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay