Az ős Kaján

„Mottó: »Mint a világirodalom minden végzetesen nagy költeményét, ezt is le lehet írni kigúnyolással, Így írtok ti-sen, de ez csak nagyságukat és a végső bevehetetlenségüket bizonyítja. Ady Endrének több ilyen roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon. Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötőiben fogadják – fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van […]«. (Csurka István)

Igen. Ott áll Ady Az ős Kaján fedélzetén. Ott állnak, ketten. Ő és a démonja.

A rakodásnak vége.

A hajó gyomrában ott van már minden.

Ős Kaján bíbor palástja naftalinban – arra már nincsen szükség, már elveszett a régi tudás, hogy honnan valók vagyunk, szent kelet vesztett varázsa már csak manír, Párizsból nem látszik semmi szent keletből, ó, Párizs a nagy illúzió, a Nyugat nagy illúziója, ott születik kompország tévedése és hazugsága, s abszintban oldott Chopin-mazúrban úszik az önsajnálat.

Ott van már a hajón a Hortobágy poétája, az önsajnálat egyik démonja, ki a honi dudva és muhar között nem nőhet azzá, mivé nőhetne. Ilyesféle önsajnálatokból, önbecsapásokból, önfelmentésekből van a legtöbb ős Kaján fedélzetén.

Megtagadta osztályát, a vidék-Magyarország, kert-Magyarország évezredes megtartóját, a kis- és középnemességet, honnan érkezett, s osztályárulóként vetette bele magát a szabadkőművesség ürességébe, hogy majd egyikén az egyre ritkuló világos pillanatoknak vallomást tegyen a Korroboriban.

S hiába álmodta önmagát az »asztag-város« lakójává, hiába siratta a »semmit, a másét«, megtagadta a vidék-Magyarország, kert-Magyarország másik évezredes megtartóját, a parasztságot is, hogy elhálja legperverzebb, legvisszataszítóbb nászát is, a kommunizmussal.”

Borítókép: Ady Endre (Fotó: Wikipédia)