Igazi „bevételünk” az OnlyFans aktivitásunkból az, hogy magunk rajzolhatjuk meg a határainkat, mások helyett

„Nem keresünk vele milliókat, de nem is ez a cél - igazi »bevételünk« az OnlyFans aktivitásunkból az, hogy magunk rajzolhatjuk meg a határainkat, mások helyett...

(...)

Amikor nyolcéves voltam, a HÉV-en utazva megkérdeztem az apukámat, miért van az, hogy a kukim időnként feláll. Azt felelte: »Ez természetes – olyankor történik a fiúkkal, ha egy csinos lány közelében vannak«. Elgondolkodtam: »De az enyém akkor áll fel, ha egy szép fiú van mellettem...«, papa pedig így válaszolt: »Nem baj az.«, megcirógatta a buksimat, s utaztunk tova.

Anyámnak semmi aggálya nem volt azzal, ha meztelenül láttam őt. Simán megtörtént, hogy míg én a rágós papírból kimentett felnyalható tetoválást applikáltam magamra, ő szőrtelenített. A menstruációról sokkal korábban tudtam, mint a legtöbb lány osztálytársam, amikor pedig kiskamaszként serkenni kezdett a bozótos odalenn, megjegyezte: »Jé, már szőrös a kukid!«.

Ezek eredményeképpen pedig nem lettem pedofil, sem Élektra vagy Ödipusz-komplexusos, lettem viszont a meztelenséget és szexualitást nem démonizáló, érző lény. Millió okot tudnék felsorolni arra vonatkozóan, miért szeretek »villantani« a közösségi oldalaimon (és bármily hihetetlen, a céltalan provokáció nem tartozik közéjük), de a legfontosabb: hiszem, ha normalizáljuk az intimitást, a testiséget és a meztelenséget, kevesebb nyomorult lelkű, öngyűlölő ember végez roncsként az élet iskolájában, kevesebbeknek lesz szüksége nőket lealacsonyító, férfiakat tárgyiasító, valóságtól elrugaszkodott pornófilmeket nézni, és kevesebben küszködnének tévhittel: nem szépek, nem szexik, nem elég nagy a mellük vagy a farkuk, hisz' értenék, hogy nem csak azok mutathatják meg a testüket, akik úgy néznek ki, mint Barbie, vagy egy body builder. Sőt, meggyőződésem: kevesebb fizikai és verbális zaklatás történne, ha természetes kíváncsisággal és elfogadással kezelnénk a pőreséget...”

Nyitkép: Omri Golan, Steiner Kristóf, Facebook