Százszorszép 1–0

„Tudom, hogy az aktuális ellenfél és a huszadik évforduló által kínált történelmi párhuzam miatt sok szó esett a napokban a 2003-as magyar–észt mérkőzésről, de hadd essen még néhány, mert bevallom, talán az én lelkembe még annál a 457 nézőnél is fájdalmasabban beleégett annak a novemberi napnak az emléke. Éppen túl voltunk a 2004-es Európa-bajnokság sokáig sikerrel kecsegtető, majd szomorú véget ért selejtezősorozatán, miután amúgy ennek az Eb-nek a rendezését már néhány évvel korábban elbuktuk.

Ez volt az az időszak a magyar futballban, amikor a köztelevízió érdektelennek és túl drágának minősítette a magyar válogatott meccseit, és egyszerűen nem közvetítette senki Magyarországon. Amikor hónapszámra nem kaptak fizetést a játékosok, akik ki tudja, hogyan pótolták bizonytalan jövedelmüket. Amikor a nézők tömegei berohantak a pályára, hogy válogatás nélkül üssék az ellenfél és „kedvenc” csapatuk játékosait. Amikor végül szégyenszemre négyszáz-egynéhány néző jelent csak meg a lelátón egy szeles, hideg, kellemetlen késő őszi napon a válogatott meccsén, hogy végignézze a hitehagyott csapat szenvedését és a törvényszerű magyar vereséget. Gellei Imre szövetségi kapitány utolsó válogatott mérkőzését, amely a válogatott és az MLSZ sajtófőnökeként nekem is az utolsó volt: kilátástalannak tűnt minden az állami támogatás és koncepció nélküli, infrastrukturálisan, morálisan, szakmailag, gazdaságilag végletesen lezülött magyar futballban teljesen tehetetlenül, egy külvárosi irodaház albérletében erőlködő futballszövetség perspektívájából.

Ha meg kell nevezni egyetlen emblematikus pillanatot, egy bizonyos mérkőzést, akkor kétségtelenül az a 2003-as, Üllői úti magyar–észt volt a mélypont. S ahhoz képest a csütörtöki magyar–észt ugyanazokkal a csapatokkal, ugyanúgy barátságos meccsen, mégis: ég és föld. Akkoriban ha lett is volna nagyságrendekkel több, akár százszor annyi érdeklődő szurkoló, akkor sem lett volna olyan stadion, ahol elfértek volna, hiszen már évek óta le volt zárva a Nép­stadion életveszélyesnek nyilvánított felső karéja.

De hát miről is beszélek, lehetetlen leírni azt a kontrasztot, ami az akkori és a mai magyar futball közötti különbséget jellemzi. Az, hogy mintegy százszor annyian vannak ma a lelátón egy ilyen mérkőzésen, mindennél többet mond a két évtizedes útról, amelyet megtettünk azóta, hogy végül már alig néhány százan maradtunk, akik hittünk benne, hogy van, lehet visszaút. Volt. S persze ilyen miliőben csakis nyerhettünk csütörtökön, kihagyott, elszórakozott tizenegyes ide, bosszantó hibák oda. A 0–1 és az 1–0 között, ha megengedik, számomra leírhatatlanul, elmondhatatlanul nagy a különbség.

Főleg, ha az idén sorozatban a harmadik Eb-nkre is kijutunk.”

Nyitókép: MTI/Mónus Márton