Két évtizeddel Irak után sem tanult semmit Washington

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Két évtizednyi távlatból könnyedén belátható, hogy az Irakban bevetett amerikai katonai intervenció az értelmetlen és tömeges vérontás, valamint a politikai és társadalmi instabilitás okozása mellett, semmilyen haszonnal nem járt. Ám szemügyre véve a műveleti területté alakított Ukrajna helyzetét, nagyon úgy tűnik, hogy az említett katonai káoszból nem vont le érdemi tanulságokat az USA.

Nem sokkal azt követően, hogy a tavalyi év elején Oroszország vezetése már nem cáfolta azokat az értesüléseket, miszerint nagyszámú orosz csapatok az ukrán határ közelébe lettek vezényelve, számos, egyébként Moszkvával nem rokonszenvező geopolitikai elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben az oroszok valóban fegyveres összecsapást kezdeményeznek Ukrajna ellen, az azt előidéző okok között a Nyugat, és azon belül elsősorban az Egyesült Államok provokatív szerepének megemlítése nem maradhat el.

Azonban a reálpolitika mentén magyarázott, kifejezetten logikusnak ható érvrendszer mellett – minthogy az Egyesült Államok és az Európai Unió tudatosan és évek óta de facto NATO- és unióaspiráns-tagként kezelte és kezeli mind a mai napig Ukrajnát a különböző integratív politikai folyamatokon, valamint magas szintű hadgyakorlatok és célzott kiképzések levezénylésén keresztül – megjelent egy kevésbé karcos, ámde szintén jól alátámasztott véleményáramlat is. E szerint a 2003-ban, Irakban bekövetkezett amerikai agressziónak köszönhetően végleg elillant a nemzetközi jog teréből az a fajta morális fékező erő, amely visszatartana egy-egy nagyhatalmat attól, hogy egyezményeket áthágva, erőszakos úton eszközöljön katonai intervenciót bizonyos országokban.

Emlékezetes, húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államok vezette nyugati koalíció hamis hírszerzői jelentésekre hivatkozva totális támadást indított nyolc éven keresztül a közel-keleti ország, Irak ellen azzal az álságos indokkal, mely szerint diktátoruk, Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverek előállításához alkalmas eszközökkel rendelkezik, valamint hogy aktívan ápolja a szeptember 11-i terrortámadásokkal összefüggésbe hozott terrorszervezettel, az al-Kaídával a kapcsolatot. Az utólag a nemzetközi jelentések alapján több ízben is megcáfolt háborús indítékok tükrében kifejezetten tragikusnak mondható, hogy a Nyugat éveken keresztül kitartott azon meggyőződése mellett, hogy a Washingtonban megtervezett katonai akció rövid és hosszú távon is pozitív hatással lesz mind a térség demokratizálódására, mind pedig az Egyesült Államok világban betöltött csendőrszerepére egyaránt.

Ám ha alaposabban górcső alá vesszük a második iraki háború névre keresztelt közel-keleti konfliktus számadatait, már a kezdetektől fogva egészen kézzel foghatóvá válik az a mértékű katonai pusztítás, amely nemcsak ártatlan emberek százezreinek a halálát okozta közvetve és közvetlenül, hanem

Mint az a részletekből kiderül, az amerikai agresszió okán legalább kétszázezer iraki vesztette életét, s több százezernyi embernek változott meg a háború hatására úgy az életkörülménye, hogy az mind az egészségére, mind pedig a lakhatására helyrehozhatatlan károkat gyakorolt. A hirtelenszerű politikai vákuum, illetve a háború elől menekülők olyan rendszerszintű társadalmi változásokat generáltak, amelyek nemcsak Irakban, hanem az egész régióban tömeges migrációs hullámokat gerjesztettek, generációkon átívelő célokkal. Mindeközben a külföldi beavatkozást ellenző szélsőséges vallási csoportosulások, valamint reményvesztettek soha nem látott elszántságú terrorszervezeteket hoztak létre, olyan, többek között Európára is veszélyes kötelékekkel, mint amelyeket az Iszlám Állam is fenntartott.

Kétségtelen, hogy a háború az amerikai oldalt sem kímélte: a hivatalos statisztikák szerint legalább ötezer katonát kellett koporsóban hazaszállítani, ráadásul a kormányzati jelentések szerint a kétezermilliárd dollárt súroló hadiköltségek példa nélküli kritikát váltottak ki az állampolgárok körében, amelynek néhány év után már számszerűsíthető hatása is volt. 2005-re már nem egy közvélemény-kutató közölt olyan összefüggéseket, miszerint a lakosság nagy többsége kihátrált az expedíció jellegű amerikai háborús törekvések támogatása alól. Mindennek pedig idővel meg is lett a következménye, hiszen 2011-ben az Egyesült Államok végérvényesen befejezte Irakban a már 2007-ben (!) megkezdett katonai evakuációját, ami amellett, hogy komoly csorbát ütött az USA nemzetközi renoméján, megváltoztatta a nagyhatalmak háborús kezdeményezésekről kialakult elvi keretrendszerét.

E megállapítás érvényességét támasztja alá az immár több mint egy éve amerikai és orosz műveleti területté alakult Ukrajna helyzete is. Ugyanis az imént tárgyalt háborús következmények tekintetében – a nyilvánvaló orosz agresszió mellett, illetve a regionális sajátosságokat leszámítva – kísérteties hasonlóságok fedezhetők fel az Ukrajnában lévő közvetett amerikai politikai, illetve harctéri jelenlét és az Irakban közvetlen módon történő transzatlanti megszállás között.

Egyrészt, az USA két évtizeddel előtti, kudarcos közel-keleti missziójához hasonlóan jól látszik, hogy a washingtoni terepasztaloktól távolra levő harctereken egészen más nyomás nehezedik azokra, akik felségjelzéstől függetlenül, elszántan küzdenek a Nyugat önös politikai céljaiért. Másrészt, mint az jelenleg is látható,

amelyek súlyosságuk okán az eleve megkérdőjelezhető, külső beavatkozások morális érvrendszerét pillanatok alatt felemésztik.

Ha ez mind nem érzékeltetné eléggé plasztikus módon a két amerikai katonai állásfoglalás kapcsán elkövetett, megközelítésből fakadó hibákat, elegendő csak megtekinteni az amerikai lakosok körében nemrégiben felmért, Ukrajna megsegítésével, valamint Oroszország szankcionálásával kapcsolatos támogatottsági adatok csökkenő görbéjét. Az AP-NORC által közösen készített felmérésből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy egy évvel az orosz-ukrán háborút követően 60 százalékpontról jelentősen, 48 százalékpontra esett vissza azon amerikaiak száma, akik szerint továbbra is amerikai fegyvereket és katonai segítséget kell küldeni Ukrajnába, emellett a megkérdezettek 59 százaléka úgy véli, fontosabb az amerikai gazdasági recesszió megfékezése, minthogy Oroszországra bénító szankciókat vessenek ki.

Húsz év távlatában, s mindezek alapján már könnyebb megérteni, hogy az amerikai történelem egyik legelhibázottabb katonai intervenciója miként változtatta meg a katonai kezdeményezésekről alkotott nagyhatalmi logikát, ezáltal pedig miként veszítette el az USA véglegesen az elvi alapon történő politikai és hadászati beavatkozás privilégiumát. A kérdés csupán az, hogy e konklúziót mikor lesz hajlandó Washington levonni, már ha egyáltalán felismerte annak létjogosultságát?

Nyitókép: Amerikai katona őrködik egy lángoló katonai jármű előtt Bagdadban 2003. július elsején egy merényletet követően (fotó: MTI)