Mit jelent konzervatívnak lenni? Értelemmel és józan ésszel megőrizni

„»A konzervatív beállítottság« vallotta egykoron Hermann Wagener, a Bismarck-korszak egyik legismertebb konzervatív gondolkodója, mindig »magasztosabb és mélyebb mint a kishitű vágyakozás, hogy minél lassabban veszítsük el azt, amink van«. Ezek a szavak a konzervatív gondolkodás eszmei megalapozására utalnak, egyúttal pedig jelölik azt az értéktárat is, amelyet egy konzervatív meg akar védeni. A megőrzés önmagában, tehát az értelmetlen és esztelen megóvás gyökeresen eltér a konzervatív alapelvektől. A fennálló állapotok megőrzésére törekedtek a betonfejű pártállami vezetők 1989-ben Kelet-Berlinben, de senkinek még csak eszébe sem jutna a pártfőtitkár Honeckert, Mielke állambiztonsági minisztert vagy elvtársait a német konzervatív mozgalom képviselőinek nevezni.

Szabadság a szolgálat kötöttségeiben

A konzervativizmus ugyanolyan sokrétű, mint nehezen megfogható fogalom és ezt már a konzervativizmus történetére vetett pillantás is megmutatja. A német konzervatív gondolkodás sajátos ismérve volt a ma már nehezen érthető felfogás a szolgálat kötöttségeiben megélt szabadságról. Ebben a felfogásban a szabadságot nem az egyéni emancipációs törekvések korlátlan kiteljesítésének lehetősége jelentette.

A konzervatívok szemében az egyén csak akkor volt valóban szabad,

A szabadságot nem pusztán az állami kényszer vagy a társadalmi konvenciók hiányának tekintették, hanem sokkal inkább valamire irányulónak, ami rendszerint azt jelentette, hogy a szabadság egy önállóan hozott tisztességes döntés a magasabb szintű és általános érvényű értékek mellett. Ez a szemléletmód ellenpontozza a szabadságról alkotott nyugati liberális felfogást. De ennek így is kell lennie?

A nacionalizmusban fenyegetést láttak

Bár ma könnyűszerrel tesznek egyenlőségjelet a konzervativizmus és a nacionalizmus közé, de ez eredetileg egyáltalán nem volt így. A nacionalizmus egészen a bismarcki időkig vitathatatlanul a »baloldal« mezsgyéje volt,

– és ez egyébiránt nem csupán Németországban, hanem szerte Európában így volt.

A konzervatívok ehelyett mindenhol a föderális struktúrák megőrzését tartják kívánatosnak, a helyi, regionális és partikuláris hatalomra törekednek és támogatják Európa, mint egy nemzetek feletti, minden népre kiterjedő békerend összetartozását. Ezzel kihangsúlyozzák az »állam előtti« és az »állam feletti« szintet, de védekeznek mindennemű nacionalista kilengés ellen, mert jogosan sejtenek benne egy olyan forradalmi eszmét, amely veszélyezteti a hagyományos államrendet.

Ernst Ludwig von Gerlach, a Porosz Konzervatív Párt alapítója és vezetője 1849-ben egyenesen a »nacionalizmus bűnös szenvedélyéről« és a »nemzetiségi átverésről« beszélt, amiért egy porosz konzervatív csak megvetést érezhetett. A porosz-német konzervatívok csak Bismarck 1871-es birodalom-alapításával kezdték támogatni a német nacionalizmust.

Társadalompolitika – egy tősgyökeres konzervatív ügy

Kiemelt – és ma minden eddiginél nagyobb – figyelmet érdemel a konzervatívok pálfordulása a társadalmi kérdésben. A konzervatívoknál gyakran feltételezett tunyaság helyett ugyanis a történelmi perspektívában éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A társadalompolitika mindig is tősgyökeres konzervatív ügy volt – és minden, csak nem a szocializmus vívmánya.

Karl Marx megjelenését már negyed évszázaddal megelőzve állították nyilvánosan pellengérre olyan konzervatív szerzők, mint Adam Müller vagy Franz von Baader a néptömegek proletarizálódását. És megint Ernst Ludwig von Gerlach volt az, aki a konzervatív párttársainak felrázó szavakkal apellált a forradalmi 1848-as évben a lelkiismeretére. Annak idején úgy fogalmazott, hogy »csak a vele együtt járó kötelezettségekkel szent a tulajdon; pusztán az élvezet eszközeként nem szent, hanem mocskos«.

1850-et követően a vezető, mindenek előtt porosz konzervatív kútfők nagyratörő elképzeléseket dolgoztak ki a társadalmi kérdés megoldására. A céljuk az volt, hogy evolúciós fejlődéssel, a fennálló társadalmi rend erőszakos megdöntése nélkül integrálják a munkásságot a monarchista államba. A német történelem egyik jelentős végzetes tényezője, hogy az ilyen jövőbemutató elképzeléseknek nem adtak esélyt a megvalósításra, helyette a marxizmus politikailag oly katasztrofális ideológiája fojtotta el, szorította ki és adta át tudatosan a feledésnek.

Az úgynevezett baloldal mind a mai napig szorgosan és majdhogynem ellentmondás nélkül szövögeti a mítoszt, hogy kizárólag a baloldal kompetens a társadalmi lelkiismeretet érintő valamennyi kérdésben!

A konzervatív eszmetár magja

A konzervatív gondolkodás természetesen nem maradt minden árnyalatában változatlan a történelmi fejlődése során. A kétszáz éves történelme során volt, ami megváltozott, sok minden pedig idejét múlt. A konzervatív eszmetárnak azonban van egy állandó magja, amely ma is ugyanolyan naprakész, mint eddig bármikor.

Ebbe a körbe tartozik az a gondolat is, hogy komolyan vegyék a hosszas fejlődés során fokozatosan kiépült és bevált társadalmi képleteket, mert azok felhalmozott tapasztalatai egész egyszerűen pótolhatatlanok. A konzervatívok szemében többet ér az, ami kialakult, mint amit fabrikáltak és a rettentő rémképet vélnek felfedezni a forradalmi megújító alakjában, aki ki akarja forgatni a világot a sarkaiból és aki azt elvont elvekre akarja alapozni ahelyett, hogy az adottból szerves fejlődéssel alakítaná ki.

A konzervatív gondolkodás állandó elemei közé tartozott egy olyan rend megbecsülése, amely fokozatos sokszínűséggel tűnik ki, amely a modern kor mindent egységesítő tendenciáiban az élet eredendő gazdagságának elszegényedését és elsorvadását látja. Egyenlőség csak a halottasházban van. Ahol élet van, ott egyenlőtlenség is. A sokszínűség kedvezőbb perspektívákat kínál a puszta egyneműségnél, a hierarchiák pedig hathatósabban biztosítják a saját arcél építését, mint a pusztaságok; az elit többet nyújt a tömegnél.

A társadalmi haladás adagolása

Az egyenlőtlenség egyúttal alapfeltétele a konzervatívok körében hőn áhított, jól adagolt társadalmi haladásnak. A haladás ugyanis a konzervatívok szemében elfogadott és magától értetődő. A fenntarthatóság érdekében a konzervatívok azonban csak a szilárd gyökerek keretében veszik ehhez a bátorságot, hiszen tudják azt, hogy a haladást mindig veszteségek árán lehet elérni és hogy az ilyen veszteségeket leginkább a jól bevált kötődésekkel lehet ellensúlyozni.

hanem szolgálják az egyes csoportok saját önazonosságának kialakulását is, amelyek nélkül egyszerűen elképzelhetetlennek tűnik, hogy otthonos biztonságban éljünk. Ezek a kötődések számos formában ölthetnek testet – a hazához vagy a szakmához való kötődésben, a családi vagy vallási kötődésben, a tájhoz vagy a kultúrához kötődésben – és természetesen töretlenül a nemzethez való kötődésben is.

Az emberek egyre inkább vágynak ilyen kötődésekre – és ez hatványozottan igaz olyan válságok idején, mit napjainkban. Nem kell feltétlenül konzervatívnak lenni, hogy átérezzük ezt a vágyakozást, ugyanakkor meggondolandó, hogy ez a vágyakozás talán egy alkalom lehet arra, hogy konzervatívok legyünk.”

Nyitókép: Magyar-Német Intézet