Az Orbán-stratégia a tengerentúlon is győzelmet hozhat

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Egy évvel ezelőtt, ahogy az az itthoni ellenzéki, valamint külföldi médiumok tudósításaiból javarészt kivehető volt, számos politikai elemző és kommentátor beszélt kétkedve arról, hogy a háború kezdetét követően nem sokkal kiírt magyar országgyűlési választáson vajon hozhat-e az Orbán fémjelezte nemzeti erőknek győzelmet az a fajta külön utas, háborúval kapcsolatos stratégia, amely Európa országaitól eltérően a nulladik perctől fogva a békekötés, s nem pedig az erőszak elmélyítése mellett foglalt állást?

A rideg összecsapás kapcsán érzelmileg túlfűtött és gyakran indokolatlan mértékben Ukrajna irányába elfogult elemzések egészen a választások napjáig azt ecsetelték, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben nem szerencsés szembehelyezkedni az európai fősodorral, s ha pedig egy ilyesfajta állásfoglalás mégis megtörténik, azt a nyugati civilizációhoz tartozni vágyó választópolgárok példásan meg fogják büntetni.

Hogy az itthoni ellenzéki média, illetve világsajtó megmondóemberei Magyarországgal kapcsolatban ebben a kérdésben (is) mennyire távoli viszonyt ápoltak a valósággal, nemcsak a régi-új kormánypártok tavalyi, történelmi mértékű választási győzelme érzékelteti. Hanem annak a nemzetközi trendnek is a lassú, ámde egyre időszerűbb eljövetele,

amivel véget lehetne vetni mind az elhibázott szankcióknak, mind pedig a gazdasági és energetikai válságnak.

Aligha meglepő módon az Orbán fémjelezte békepárti gondolatok elsőként olyan megkérdőjelezhetetlen státuszú, illetve szakmai tapasztalatokkal rendelkező külpolitikai stratégák környezetében körvonalazódtak, mint példának okáért Henry Kissinger vagy a nemrég Budapestre látogató, s a nemzetközi kapcsolatok realista bástyájaként ismert, John J. Mearsheimer. Ám idővel ezek az eszmék azon politikai vezetőknél is megjelennek, amelyek a jelenlegi brüsszeli, illetve washingtoni politikai establishmenttel ellentétben tisztábban látnak az elérhető és elérendő nagyhatalmi célok útvesztőjében.

A két héttel ezelőtti kínai béketerv közzététele után ennek a bizonyítékát láthatták többek között mindazok, akik figyelemmel kísérték az Egyesült Államok 45. elnökének, Donald Trumpnak a néhány nappal ezelőtti záróbeszédét, amely a washingtoni amerikai konzervatívokat tömörítő, CPAC konferencia végén hangzott el. Mint azt a volt – és egyben a pozícióra újfent pályázó – elnök a háború kapcsán elmondta, „meg kell akadályozni az Egyesült Államok végtelen háború felé való további sodródását […] hiszen az ukrajnai háború az amerikai történelem legveszélyesebb időszaka”. Mi több, meglátása szerint ha ő lett volna az elnök tavaly februárban, Oroszország nem támadja meg Ukrajnát, majd hozzátette, elnökként meg tudna akadályozni akár egy harmadik világháborút is.

Az elhangzottak kapcsán azonban fontos aláhúzni, hogy a demokráciaexport küldetését, illetve a világ csendőrszerepét magára húzó mainstream amerikai retorikától érdemben eltérő csengéssel rendelkező mondatok nem pusztán azok számára hatottak kifejezetten üdítően, akik abban érdekeltek, hogy az Ukrajna területén vívott amerikai-orosz proxyháborúnak mihamarabb vége legyen. Ugyanis azoknak is felüdülést hozhattak a kifejezetten békepárti kampányfrázisok, akik egy olyan konzervatív reneszánsz eljövetelében reménykednek az Egyesült Államokban,

Hiszen az elmúlt években a Republikánus Párt mobilizációs bénultsága nem az aktuális ügyek mentén kialakított álláspontok igazságtartalmának hiányán múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy nem volt képes egy olyan üzenetrendszerrel előhozakodni, amely kellően átfogó módon, széles társadalmi rétegeket tudott megszólítani, s végül mozgósítani. Azonban úgy tűnik, Donald Trump ez ügyben alkalmazott, ha úgy tetszik, Orbán-stratégiája ezt az űrt megfelelően kitölti. Hiszen a békéből származtatott gazdasági, energetikai, s végső soron egzisztenciális nyugalom és biztonság bőrszíntől, gazdasági helyzettől, illetve politikai hovatartozástól függetlenül sorsdöntő kérdés valamennyi választópolgár számára.

Ahogy ez a fajta érvelés a tavalyi áprilisi magyar országgyűlési választásokon is elsöprő győzelmet hozott a nemzeti oldalnak, úgy a jelenlegi amerikai felmérések eredményei is arra engednek következtetni, hogy Donald Trump egyelőre jelentős felhajtóerővel rendelkezik a konzervatívok körében. Ahogyan az a legfrissebb közvélemény-kutatási (Emerson, YouGov, Echelon Insights, Fox) adatokból kiderül, Trump továbbra is megingathatatlan, legtöbb helyen két számjegyű előnnyel rendelkezik az indulását egyelőre még meg nem erősítő, párton belüli Ron DeSantisszal szemben; miközben egyes felmérések szerint immár négy százalékponttal, azaz hibahatáron kívüli előnnyel vezet az ellene potenciálisan ismét induló demokrata Joe Biden előtt. Ráadásul, ha a számadatok elmúlt hetekben, hónapokban rögzített alakulását is figyelembe vesszük, az Orbán-stratégia hatékonysága egyelőre megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

Mindezek tükrében két állítás is helytállónak bizonyul. Egyrészt immár nemcsak a tavalyi magyar választásokon elért politikai siker szolgál a békepártiság ékes bizonyítékaként, hanem annak a jelenségnek a kicsúcsosodása is, melynek keretében egyre több fajsúlyos nemzetközi szereplő és nagyhatalom köteleződik el a józanész-alapú, békét elérni vágyó eszme iránt. Másrészt, függetlenül attól, hogy Donald Trump milyen eredményt ér el a jövő évi elnökválasztáson, már önmagában az a tény komoly üzenetértékkel bír Nyugat-szerte, hogy a világ legerősebb katonai és gazdasági nagyhatalmának elnökjelöltje egyedül a magyarok stratégiájában látott érdemi fantáziát.

Nyitóképen: Donald Trump (MTI/AP/Evan Vucci)