Az egész életem arról szólt, hogy bebizonyítsam: cigányként is érek annyit, mint egy fehér ember

„A roma nők karrierjével kapcsolatban egyelőre nem az üvegplafon áttörése a téma, hanem hogy egyáltalán rajthoz tudjanak állni – talán így lehet összefoglalni, amit a témával kapcsolatban a legfontosabbnak tartok. De most nem kemény és kikezdhetetlen állításokat szeretnék tenni a nők vagy a romák munkaerőpiaci helyzetéről, hanem elmondani a saját történetem, mert azt hiszem, jó példája annak, milyen cigányként, állami gondozottként érvényesülni 2023-ban, Magyarországon.

Világéletemben azt terveztem, hogy sportoló leszek, és akkor majd megszeretnek az emberek. Mert én úgy nőttem fel, hogy sosem szeretett senki, legalábbis én így éltem meg. Családról családra adtak, nem kellettem senkinek, sosem állt ki mellettem senki.

Az anyukám nem akart megtartani, állami gondozásba kerültem. Az első nevelőcsalád azért vett magához, mert nem lehetett az anyukának gyereke, aztán amikor később, pár évre rá mégis teherbe esett, egyből visszaadtak. Érthető, nem voltak épp gazdagok, de azért egy gyereket, egy embert, nem dobálunk csak úgy jobbra-balra.

A második családomnál szíjjal vertek, nekivágtak az ajtónak, de ennél is rosszabbul éltem meg azt, hogy ők sem álltak ki mellettem. Ekkor szembesültem először a származásom hátrányaival is. A család rokonai rasszisták voltak, ebből nagyon sok konfliktus adódott köztük, így a nevelőszüleim inkább úgy döntöttek, hogy túladnak rajtam. Pedig amikor elhoztak, akkor nagyon jól tudták, hogy roma származású vagyok.

Majd befogadott egy harmadik család, akiknél már három állami gondozott gyerek élt, úgy voltak vele, akkor elfér egy negyedik is. Velük nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, amit szerettem volna, nem volt olyan szeretetteli viszony köztünk, mint amit elképzeltem. Így inkább a sportba menekültem, edzés közben elfelejtettem mindent. Hajtott a bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy én mindenkinél jobb sportoló vagyok, és hittem abban, hogy ha látják, milyen eredményeket hozok, akkor az is egyértelmű lesz, hogy nem csak jó sportoló vagyok, hanem jó ember is – hogy érek annyit, mint egy fehér ember.

Mert minden jel arra mutatott, hogy a többiek nem tekintenek egyenrangúnak, még az edzéseken sem. Pedig én mindig csendes voltam, minden edzésen ott voltam, minden nap, kétszer. Kézilabdával kezdtem, akkor voltam általános iskola ötödikes. Sokszor úgy mentem be az edzésre, hogy rettegtem: csak nehogy megint páros feladat legyen, mert tudtam, hogy nem lesz párom.

Tényleg nem értettem, hogy miért nem akar velem párba állni senki, hiszen szépen beszéltem, rendesen tanultam, gimnáziumba jártam, tiszta voltam.

Csak azért ezeket emelem ki, mert a romákról azt tartják, hogy csúnyán beszélnek, nem tanulnak, mocskosak, linkek. Az én edzéseimen egyébként azóta sem csinálunk páros gyakorlatokat – még véletlenül se engedem, hogy átéljék az emberek, az én embereim azt, amit én átéltem. Nem tűnik nagy dolognak, de ez a mellőzöttség borzasztó rossz érzés. Máig erre emlékszem a leginkább, pedig az is előfordult, hogy

a földön kellett öltöznöm, és senkit nem zavart.

Egy csapatban, ahol pont az a lényeg, hogy összetartsatok. Úgy duzzogtam hazafelé, hogy majd beleőrültem, de szerencsére az dolgozott bennem erősebben, hogy meg akarom mutatni mennyit érek.”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás