A legszomorúbb barakk

„Csatlósállam maradtunk, csak már vidámság és jólét nélkül. Orbán Viktor szombaton 13 év legelkeserítőbb beszédét mondta, amelyben egy olyan országot mutatott be, ahol nincs minek örülni, csak mások keserűségének, és bárki más megdögölhet, csak minket hagyjanak békén. Ez az ő Magyarországa.

Orbán Viktor amerikai exelnököket megszégyenítő hakniszpíkerré redukálódott a Válságok Korában.

Elvégre pár évvel ezelőtt még volt értelme a nagy kinyilatkoztatásoknak. Az illiberális állam, a választások utáni elégtétel, de még a tavalyi, kisszékre állós lelkesítők is jelentettek valamit, Orbán rutinosan szülte, vagy lopta el más lelkes autokratáktól a kifejezéseket, amellyel keretbe foglalta a rendszerét. Maga definiálta a demokráciaellenes, kisstílű és önző kormányzást, de tett mellé egy víziót és némi gazdasági sikert, úgy is tűnhetett, mintha ez a valami menne is valahová.

De ha az ember sokat beszél, idő után elfogy a mondanivalója. Érződött ez tavaly Tusványoson is, amikor jószerivel azt ecsetelte, hogy mi maradunk egy helyben, a világ meg majd a jó irányba fordul. Csakhogy azóta tovább romlottak a dolgok, Orbán meg csak beszélt. Megélhetési válság, felszámolt nemzetközi kapcsolatok, belső ellenállás az agresszív belügyi reformokra, de Orbánt ez nem érdekelte: kinyilatkoztatott Zalaegerszegen, nemzetközi sajtótájékoztatón, amerikai újságíróknak, pár hetente a rádiónak, Facebookon, na meg kobzosán, Orbán Balázson keresztül mindenféle nagyívű tervekről, amelyekben – a jelek szerint – a szorult helyzet, amelybe kormányozta az országot, mindvégig a terv része volt.

A prófétakomplexust ez láthatóan nem elégítette ki, hiszen az óévet értékelni kell, ehhez pedig össze kellett csődíteni mindent, amitől egy jóérzésű ember (jó kifejezés, visszatérünk még rá) reflexszerűen foglal egyirányú repjegyet. A budapesti Fidesz-bermudából ezúttal nem a Hungexpoban vagy a Bálnában, hanem a Várkert Bazárban gyűlt össze mindenki, akit ez a rendszer bizonyítványaként létrehozott. A milliárdos, akinek nincs köze a kormányhoz, de azért luxusfeleségestül megjelent. A levedlett művészek, akik piaci alapon nem élnének meg, de kellően naftalinszagúak ahhoz, hogy a hasonló bukéjú rendszer eltartsa őket, és nincs is magasabb igénye annál, hogy ők játsszanak nekik cserébe. A Megafon-medúzák, akik agy és gerinc nélkül vígan ellubickolnak a világhálón. Vagy éppen az a Rákay Philip, aki akkora senki, hogy mellette még a TV2-s hírbemondók is valakinek érezhetik magukat.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd