Forgolódom a nemzetközi politikában, és gyakran eszembe jut a régi magyar sláger: anyám, én nem ilyen lovat akartam

„Jó napot kívánok!

Tisztelt Áder és Schmitt Elnök Urak, kedves Feleségeik! Tisztelt Házelnök Úr! Kedves Külhoni Magyar Elöljárók! Hölgyeim és Uraim!

Mint bizonyára tudják, közel két hete pusztító erejű földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát. A halottak száma 44 ezer felett van, és sajnos ez még nem a vége. A baj hirtelen jön, nem szól előre, nem kopogtat, egyszer csak ránk töri az ajtót. Bajban derül ki, kire lehet számítani. Ránk, magyarokra lehet számítani. A mentésben 167 honfitársunk vett részt, hivatásosok és önkéntesek. Életük kockáztatásával 35 embert mentettek ki a romok alól. Néhányan közülük most itt vannak velünk. Engedjék meg, hogy köszöntsük köreinkben a mi hőseinket, akik megtiszteltek bennünket a jelenlétükkel. Hölgyek, Urak, köszönjük áldozatos munkájukat! Egy ország büszke Önökre! Legyenek kedvesek, álljanak föl, hadd lássuk Önöket!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Annyi minden történt az elmúlt évben – választás, háború, energiaválság, infláció –, hogy valójában hosszú órákig kellene beszélnem. Kérem, ne szedelődzködjenek, most már késő; ha eljöttek, hát eljöttek. Holnap vasárnap, ki lehet pihenni akár egy Atatürk vagy Fidel Castro hosszúságú előadást is. Mégis inkább rövidebbre fogom, mert egy hosszú politikai előadás alatt az embernek még az élettől is elmegy a kedve, márpedig nem azért jöttünk össze, hogy elmenjen, hanem éppen, hogy megjöjjön az életkedvünk. S ezzel fejest is ugrottam a mondandóm közepébe. A jövő szempontjából ma az a legfontosabb kérdés, hogy az európai életben végbemenő, hatalmas változások, melyek új szellemi, politikai, gazdasági és katonai feladatokat hoznak elénk, vajon elveszik vagy meghozzák a magyarok életkedvét. A változások nyomás alá helyezik az egész magyar életet, és újszerű kérdéseket szegeznek a mellkasunknak. A ’23-as év sikere azon múlik, hogy ezek felvillanyoznak vagy lelomboznak bennünket.

Hölgyeim és Uraim!

Forgolódom a nemzetközi politikában, és gyakran eszembe jut a régi magyar sláger: anyám, én nem ilyen lovat akartam. S valóban mi, magyarok nem ilyen megbokrosodott világban akartunk élni. De ahogy édesanyám mondaná: kisfiam, ez nem kívánságműsor. És igaza van.

Pedig már olyan jól alakult, minden olyan szépen el volt gondolva. Átvágtuk magunkat a 2010-ben elzavart szocialista kormányok itt hagyott törmelékhalmain, a vadkeleti szocializmus romjain, túljutottunk a munkanélküliségen, a zsugorodó gazdaságon, a devizahiteleken, a rosszkedvű irigységen, a Nyugat előtti hasra esésen, az égig érő rezsiszámlákon, a hálapénzen, a segélyből élő ügyeskedésen, a „jó ez így is” beletörődő igénytelenségén. Már éppen kezdtük elhinni, hogy lesz hely a nap alatt minden magyarnak, s az a hely itt lesz. Kiderült, hogy munkából jobban meg lehet élni, mint segélyből, hogy a gyerek nem teher, hanem boldogság, pontosabban úgy teher, hogy boldogság. Már kezdtük elhinni, lesz még itt szőlő, lesz még lágy kenyér mindenkinek. Rájöttünk, ha boldogulni akarunk, nem egymástól és egymásét kell elvenni, mert tudunk mi jóval nagyobb kenyeret is sütni, mint eddig tettük. Egymillió ember állt munkába, soha nem dolgoztak ennyien Magyarországon. A magyar gazdaság háromszorosára növekedett, és már a minimálbér is nagyobb, mint az átlagbér volt a szocialisták alatt. Elővarázsoltunk egy nemzeti, keresztény alkotmányt, amely méltó hozzánk. Ha nem is halált, de Brüsszelt megvető bátorsággal újjászerveztük a magyar államot, és az akadékoskodókat félretolva felépítettünk egy új magyar gazdaságot is, amelyben mindenki esélyt kapott, hogy megtalálja a maga számítását.

Fáradságos tíz év volt, izzadtunk is rendesen, térd, könyök lehorzsolva, vízhólyag is akadt jó néhány, de úgy éreztük: megérte. Kitanultuk, hogyan kell boldogulni a megújított Magyarországon, láttuk, hogy van értelme az erőfeszítéseknek, s már felderengett, hogy a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Ezért kaptunk a parlamenti választáson a 2010-es, történelmi első kétharmad után kétharmadot, még háromszor kétharmadot. S még most is megkaptuk, pedig az egész baloldal összefogott ellenünk, Brüsszel megpróbálta kiszárítani a kincstárat, Gyuri bácsiék pedig begurítottak ide Amerikából négymilliárd forintnyi dollárt, hogy legyen az elvtársaiknak mivel lövöldözni – ránk. Pórul jártak, ezt megint elkalibrálták. Nem kicsit, nagyon. És ha jól látom, még rá is fognak fizetni.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd